Posts Tagged ‘zsidóság’

 majláth tér Ki volt az első pécsi rabbi? Mikor, hol született, milyen tudományokban volt jártas? Az ortodox, vagy a liberális szemlélet és vallásgyakorlat híve volt-e? Mi volt az énekkórusról a véleménye az istentiszteleteken? És miért mondott le a rabbiságról? Avatott-e Pécsen zsinagógát? Ezekre, és egyéb más kérdésekre kapunk választ, ide kattintva.

 

 

Olvasnivaló? Ajánlunk!: Kasztner Rezső: Hős vagy áruló?.

A Magyar holokauszt történetével foglalkozik e dr. Szita Szabolcs könyve, különösen 1941 – 1942-ben alapított Budapesti Segély és Mentőbízottság, s főleg egyik vezetője, Kasztner Rezső tevékénységét követi nyomon a szerző, aki rendkívüli alapossággal gyűjtötte össze a Mentőbízottság, a zsidómentés és az úgynevezett “embervásár”fennmaradt dokumentumait, s annak a sziszifuszi munka eredménye van ez a bemutatandó könyv, amely gazdagítja számos új ismerettel a vészkorszak iránt érdeklődő olvasókat.

 

 

Telcs Ede: Löv Lipót - Veréb Simon felvételeMit jelent, miért fontos egy mai szegedinek Löw Lipót?

A régi tréfával szólva: az attól függ, hogy adok, vagy veszek. Adok vagy kapok.

Ha sikerül eladnom a portékámat, azaz lehetőségem nyílik Löw Lipót bicentenáriuma alkalmából valami nem közhelyest prezentálni az ő tiszteltére összegyűlt előadók és az érdeklődők előtt, akkor Löw Lipót emlékének ápolása számomra személyesen fontos, vállalni való üggyé válik. Őszintén örülök, hogy a nagykanizsai, pápai és szegedi fiatalok oktatója, a kétszáz éve született, nagynevű és rendkívüli életutat bejárt kartársam, Löw Lipót jóvoltából ismét katedrához jutottam. Álszerénység lenne erre nem gondolnia egy katedrális obsitosnak, aki immár nem számíthat egykori tanulói kötelező figyelmére. Úgy érzem magam, mint Löwwel szimbiózisban élő, annak nem zsugorodó oroszlánbőrén élősködő veréb, „aki” reméli, hogy néhány megjegyzése közül akad majd egy csuricsipetnyi értékelhető.

Löw rabbi síremléke PrágábanA másik nézetben, ha én veszek, azaz befogadok – például az egykor volt és az itt jelenlévő tudósok Löwöket kutató munkáiból, a Löwök szellemiségéből, Löw Lipót élettanulságaiból –, akkor a szellemi gyarapodás folyományaként a nevében oroszlánt idéző tanító, Juda Löw ben Becalel síremlékét Prágában, idegenben, ámde mégsem idegenként kereshetem fel. Hiszen magamban odaviszem a Siroka utcai varázsvilágba nemcsak a Gólemképzeteket, hanem a szegedi Löwök munkásságának ismeretét is. Mert befogadtam őket. Vevő voltam és vagyok a magatartásukra, emberi minőségükre és szegediségükre. Általuk nyílik meg számomra a prágai régi zsidó temető dülöngélő sírköveinek páratlan élménye. Régi zsidó temető, PrágaA Bét Olámé, az Örökkévalóság Házáé, amelyből az Élet felé tárul a kapu. József Attila látta így A Dunánál az egymást ölelő habokat, a bennük megjelenő elhalt és eljövendő nemzedékeket: sejtelmesen, de mindig jelenvalón. „Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.” Az Élet Házában „mely mult, jelen s jövendő,” idő és gondolatfolyamok lágy hullámai ölelik egymást, körülvesznek bennünket, csak figyelnünk kell rájuk. Jelen vannak itt is, a Tiszánál.

Bibliai szemszögből nézve nemcsak az egyéni élet, hanem maga a történelem is olyan időtartály, amelynek tartalmait szinte képtelenség egymás utáni időpontok szerint feldarabolni, majd lineárisan újból összerakni. A múltban vagy akár a jövőben bekövetkezett történelmi események a jelenbe is áthallatszanak, és azzal szétbonthatatlan egységet alkotnak. Henri Bergson francia filozófus szerint a héber időszemlélet olyan, mint amikor zenehallgatás közben hallunk egy dallamot, amely fizikai időfogalmaink szerint elmúlt, de emlékezetünkben mégis elevenen él, és a folytatódó dallamsorral együtt áll össze egységes zeneművé.

A zsidó gondolkodás minden eseményt, történést az időn belül szemlél, ám ezeknek lényegi, tartalmi összefüggései adják a rendező elvet. Az előbb történt esemény benne rejlik az utóbb történőben, egyszersmind az utóbb megesett oka lehet az időben véletlenül korábban megtörténtnek. Mindnyájunk tapasztalata lehet, hogy egy eseménnyel kapcsolatban az ok és cél szavakba öntése a köznyelv kifejezési szintjén milyen bizonytalan. A Szentírás világában létezik kronológikus sorrend, ám nem ez visz rendet e világ dolgaiba.

A Prágában elhunyt tudóst, MaHaRaL-t és Szegedre került leszármazottját vérségi és hitbeli közösség kapcsolja egybe. Rólunk, a szegedi polgárok többségéről ezt nem lehet elmondani. Százféle a származásunk, ezerféle a hitünk és kételyünk, és – ma már – a világ minden tájáról érkezünk ide. Sokunk jött úgy a városba, mint rabbi Löw Jehuda Poznanból, Wormsból Prágába: gyüttmöntként nem pedig felkérésre, miként Löw Lipót. Vajon mi közünk hozzá? Mi közünk egymáshoz?

Kétszáz éve, vagyis a szegedi zsidók házkör-foglalása idején a városi polgár státuszát és előjogait nem könnyen adományozták. Befogadási követelményeket támasztott a zsidó közösség is a maga körében. A községi bekebelezett tag jogállását nem könnyen s nem olcsón juttatták az újabb bevándorlóknak, akik a régebbi lakosok (hiesige Kinder) szemében csak gyüttmöntek (hergeloffene) voltak. Ahogyan a megtisztelő polgárjogot a polgárság tisztességén csorbát ejtettől fenyítésképpen elvették, úgy vonta meg a zsidóság a havér címet a hasonló vétekbe esett tagjától.

A megszűnt jogi kategória helyére az egyén erkölcsi megítélését helyezte a közvélemény. A gyüttmöntből nemcsak gyüttmaradt, de a befogadottból elfogadott válhatik.

A Bécsben és Pozsonyban is tanult Löw Lipót az őt elismerő, de neki és családjának csupán méltatlan körülményeket biztosítani képes Nagykanizsa, a népes, ám denunciáns Pápa után költözött városunkba. Szeged Bécsből nézve maga a puszta, s még Pozsonyból, Pápáról tekintve sem tűnik Pannóniának. A Dunai Monarchiában élt zsidók azonban jobban ismerték a magyar vidéket, mint a közigazgatás hivatalnokai, vagy akár a magyar városok német polgársága. Szeged olyan helységnek ígérkezett az országosan ismert főrabbi számára, amelyben már nem neki kellett az újításokat elindítani, hanem kiteljesíthette azokat.

A város Bécs, Pozsony és Pest után még csak paraszt Párizsnak sem mondható. A házak sárból, vályogból készültek, néhány középülethez, templomhoz égettek téglát, hozattak követ. Csak azokat az utcákat és tereket látták el némi kövezettel, melyeken azt a piaci forgalom igényelte. Elsőként a Tisza-parti Sóházhoz vezető utat szórták fel zúzalékkal, majd burkolatot kapott többek között a Kistiszapart, a Kárász, Iskola, Fekete sas utca, a Budai országút, és persze a nagy piac. Esős időben elázhatott, tocsogós lett a bocskor. Aki tehette, csizmát húzott. Löwnek tellett rá. Ő volt a csizmás rabbi.

Évi ezer forintos fizetése, amelyet még kétszer fölemeltek, a szolgálati lakás a Korona utcában azt jelzi, hogy a hívek nagyra értékelték személyét, rabbinikus és nevelői tevékenységét. Nyílván tudtak tudományos munkásságáról is. Löw megtalálta a helyét a lassan modernizálódó városban, ahová addigi életútja ismeretében hívták meg. A szögediek nem óhajtották másoknak átengedni sem papként, sem tanárként főrabbijukat. Ahogyan Hidvégi Máté megjegyezte, Löw Lipótot – mestere, Schwab Arszlán rabbiszékét kivéve – semmi sem vonzhatta volna el innen. Löw előbb a szegedi zsidó magyaroké, majd Szegedé lett.

Lapis András: Löw ImmánuelFiának, Immánuelnek a szobra méltán került 2004-ben a Nemzeti Panteonba. Nevét és sorsát bizonyára megemlítik a szegedi iskolákban a holokauszt emléknapján. Egyszer talán megvalósul Péter László öt éve közzétett kezdeményezése is, a Löw Immánuel Kutatóközpont. Hogy a közös akarat hiányzik, vagy az anyagiak, nem találgatom. Ha létrejön, akkor Szeged újra felkerül a judaisztikai és bibliai tudományok világtérképére, ahová a Ben Chananjával az atya, Löw Lipót helyezte.

Löw Lipótról azonban a szögedi nemzet ma már nem tud az égvilágon semmit. A szabadságharc tábori rabbija, aki a szegedi zsidókat büszke magyarokká nevelte, kiesett a helyi emlékezetből. Ha történelemórán megemlítettem őt, aki nevet adott a zsidó magyarok hazafiságának, nem akadt monumentum: szobor, hiteles emléktábla, amelyhez az ismeretet köthettem. Ki hinné, hogy az egykori Löw Lipót utcában lépdeltünk sokadmagunkkal majd’ minden nap az iskola felé.

Löw Lipót Nem idegen közöttünk, mondhatjuk Raj Tamás, a néhai szegedi rabbi könyvcímével, nem idegen, hanem elfeledett. Pedig a mai szegedi számára sem becsülhető túl az, amit hivatásából fakadóan hitsorsosaiért – s egyben értünk, szegediekért és magyarokért tett. Hányan vállalnánk ma a hazáért egy olyan hadjárat viszontagságait, amelyben megfelelő élelem, szállás, felszerelés, egészségügyi szolgálat híján a nemzetőrök egyharmada súlyos betegségbe esett? Ha könyvkiadási támogatásért instanciázunk, vajon melyikünk utasítaná el az állami cenzúrahivatal cézé ypszilonos pedigréjű urának, egy mai Bonyhády Perczel Istvánnak a packázásait? Ki szállna szembe sajátjaitól is fenyegetve a hagyományokkal azért, hogy ők maguk, az ellenfelei is előre lépjenek? Hiszen szeretünk otthonosan, testi-lelki kényelemben, konfliktusmentesen élni, s többnyire csak bólogatunk, ha mások vállalnak kockázatot, veszélyt – miértünk.

A mai szegedi, a gyüttmaradt és toronyalji számára fontos és tanulságos ez az életút. Arra figyelmeztet, hogy a szögedi nemzethez az tartozik, aki építi, gyarapítja. Aki könyvtárat, múzeumot szervez, aki derék embereket nevel a városnak, a hazának s a teremtett világnak. Löw Lipót magyarrá tette a zsinagógát, és honosíthatóvá a zsidóságot. A főrabbi híveire hatva részese volt annak a sokszor megakasztott, ma is tartó folyamatnak, amelyet polgárosodásnak nevezünk.

A mai Szeged nem hasonlít arra, amelybe 1850 decemberében Löw érkezett. Még arra a városra sem, amely huszonöt évvel később utolsó útjára kísérte a reformkor nagy alakját. Ő nem érhette meg a város 1879-es hullámsírba hanyatlását, s az ezt követő újjászületést. Mi, mai magyarok mostanában Szegeden ehhez mérhető változások, építkezések tanúi, elviselői és haszonélvezői vagyunk.

Áll már a Móra Ferenc híd, felépült két autópálya, megújult a Mars téri piac, iskolák születtek újjá, lézerközpont létesül, múzeum, egyetem, két hatalmas könyvtár szolgálja a tudományt, az embereket. Vannak még kátyúk az utakon, de cuppogó deszkapallók helyett az egykor volt zsidó házkörön keresztül díszburkolatú járdákon sétálhatunk Apró Ferenc, a város helytörténésze kalauzolásával A Hágitól a Mars térig.

Fel vannak túrva az utcák a Kiskörúton és Rókuson, bontják az Indóház teret, olyan most Szeged, mintha elemi csapás után volnánk. Türelmetlenül emlegetjük Botkát és a kormányt, de elfogadjuk, hogy mindennek ára van. Akkor kapok, ha adok. Ha áldozok rá. S az a jó üzlet, ha mindenki hasznát látja.

A boldog békeidőkben, Mikor kerek volt a világ, tudta ezt a szögedi nemzet. A közös múlt, jelen, jövendő időtartályában élve tudnunk kell ma is.

Löw Lipót főrabbi, Kreminger Antal plébános, Pálfy Ferenc polgármester a közerkölcsök, a közművelődés szegedi előrehaladásán, a városlakók javára munkálkodott. Együtt. Manapság is ezt tartom fontosnak. A napi politika természetéből fakadó acsarkodások közepette megyünk előre, építkezünk, gyarapodunk. Néha megállítjuk egy pillanatra az időt, összeülünk emlékezni azokra, akik ehhez mintát adtak.

Mint most, Löw Lipótra.

Forrás Nolblog: Hordó

Zsinagóga

Zsinagóga (synagógé), görög eredetű héber-arameus szó, amely gyülekezési helynek felel meg s amely a zsidó állam utolsó két századában az istentiszteleti és a vele kapcsolatos tanítási helyet jelentette, ma pedig a zsidó templom megnevezésére szolgál a legtöbb modern nyelvben. A szó használata máig helyes, főképp azokban a nyelvekben, amelyekben a templom fogalmára több kifejezés van, mert a zsidó imaház megjelölésére a templom, zsinagóga, vagy iskola kifejezéseket kivéve, más szó nemcsak nem alkalmas, hanem megengedetlen is, így a német Kirche, a francia église és az angol church nem alkalmazhatók semmiféle esetben sem a zsinagóga megjelölésére. A zsinagóga eredete sokkal régibb mint a görög elnevezés s valószínűen a mózesi korra megy vissza, amikor a frigyszekrény felállításával kapcsolatban az első rendszeres istentiszteletek és törvénymagyarázó helyek létesültek. A Biblia legrégebbi kommentárjai már régi intézménynek tartják a zsinagógát (Jeruzsálemi Targum Exod. 18. 20, I. Krón. 16. 39; Philo, De vita Mosis III–27; Josephus, Contra Apion II. § 13; Apost. Cselek. 16. 21), melyet Jeremiás próféta „a nép házá”-nak nevez (39. 8.). Állandó intézmény a tanintézettel párosított templom vagyis zsinagóga a babilóni fogságban lett s itt a vallásos és kultúrszükséglet s nemzeti összetartozás érzése hozta azt létre. Már a második jeruzsálemi nagy Templom fennállása idején mindenütt voltak zsinagógák Jeruzsálemben, Palesztinában, Egyiptomban s mindenütt, ahol zsidók nagyobb számban éltek. Különösen nevezetesek voltak a zsinagógák Tiberiásban és Caesareában. Josephus Flavius és az Evangéliumok több más zsinagógáról tesznek említést, így Nazarethben és Capernaumban, a Talmud pedig többet kiemel, így a Sephorisban levőt; a Makkabeusok apokrif könyve is tanúskodik arról, hogy még a jelentéktelenebb vidéki városoknak, így Modinnak is előkelő zsinagógája volt vezető egyházi férfiakkal. Azt is tudjuk számos forrásból, hogy az alexandriai nagy templom pompa dolgában a jeruzsálemivel vetekedett s hogy Alsó-Egyiptomban a ptolemaeusok rendelete folytán asylum-joggal bíró zsinagóga volt, úgyszintén nevezetes volt még a zsidó állam fennállása idején az antiochiai Szíriában, míg Rómában már Augusztus császár alatt volt egy, Philo feljegyzése szerint (Legatio ad Gaium § 23), a későbbiek alatt pedig nem kevesebb, mint hat jól berendezett zsinagógáról tudunk. A provinciákban szintén mindenhol voltak zsinagógák s ezek egyikét Karthagóban 1883. ásták ki. A diaszpóra zsidósága keleten és nyugaton egyaránt gondoskodott erről a legfontosabb összetartó intézményről, így Babiloniában az első tíz században leghíresebb volt a nehardeai, amely iskolával kapcsolatosan világhírre emelkedett s ahol a pátriárkák voltak a vezetők, fejedelmi rangban és jogokkal. Sok adat van arra, hogy a keresztények is eredetileg a zsinagógában tartották számos helyen istentiszteleteiket, amíg a különválás meg nem történt (l. Kereszténység és zsidóság viszonya) s Pál is rendszerint ott prédikált. Később az elkülönítést kényszerrel hajtották végre az állami intézkedések, ott, ahol erre szükség volt. Alexandriában, az V. században, magának Cyrill püspöknek a sugalmazására fosztották ki és alakították át keresztény templomokká az ottani zsinagógákat. A barbár pusztításoknak a római birodalom területén Theodosius császárnak és fiának, Arcadiusnak a tilalma igyekezett véget vetni már a IV. sz. végén, az V. század elején azonban II. Theodosius megtiltja az új zsinagógák építését. Hasonló akadályokat találunk az V–VII. sz.-okban a merovingi frank királyok területén is. Szándékos zsinagóga-pusztítások is bőven vannak feljegyezve, így az orleans-i 580 körül, míg 535. Justinianus császár elrendeli az összes zsinagógáknak keresztény templommá való átalakítását. Ily intézkedések a középkor különböző századaiban folytonosan jelentkeztek, hol egyik, hol másik állam területén s főképp a XIV–XV. sz. nagy zsidóüldözései kapcsán előbb Franciaország, majd Castilia és Aragónia területén, ahol máig fennáll a keresztény templomokká átalakított öt nevezetes zsinagóga, egy Saragossában, kettő Toledóban (ma már múzeum) s kettő Sevillában használatban, míg a nem kevésbé híres segoviai zsinagóga, mint keresztény templom 1899. égett le. A mohamedán világban is több moseává átalakított zsinagóga őrzi a régi zsinagóga-építkezés emlékeit. A ma is használatban levők közül legrégibbek a wormsi a XI. sz.-ból s a prágai zsinagóga-építkezés. A mai nagy zsinagógák többnyire akkor létesültek az egész Európában s így Magyarországon is, ahol nemcsak a főváros, hanem az Alföld legtöbb zsinagógája az 1850-es évekből való. (A hazai zsinagógák pontos keletkezési évét l. az illető hitközségeknél.)

Az Amerikai Egyesült Államok nagy városaiban óriási térfogatú és a legkülönbözőbb stílusokban épített zsinagógák díszlenek. Európában a legszebb modern zsinagógák: a párizsi Rue de la Victoire-on levő főtemplom, a firenzei, a breslaui, a bécsi Türkengassei szefárd (mór stílus), a drezdai (tiszta bizánci stílus) és a római nagy zsinagógák, míg Magyarországon a budapesti Dohány utcai, a szegedi, szolnoki, temesvár-gyárvárosi stb.-ek a legimpozánsabbak. A zsinagógákat eredetileg a tószafistáknak a Sabbat-traktátus lla. helyére alapított véleménye szerint, a rendelkezésre álló legmagasabb helyen kellett építeni, de ezt természetesen nem lehetett betartani. Másrészt a gettók zsinagógáit sem szabad volt oly házban elhelyezni, ahol felette laktak, ezért a felsőbb emeleteken rendezték be a zsinagógát mint az olaszországi gettók megmaradt számos zsinagógáján látható. Ugyancsak a tószefta szerint a zsinagóga kapuinak kelet felől kellett lenniök, de a gyakorlatban már a középkorban a frigyszekrénnyel szemben volt a kapu, míg kelet felé a frigyszekrényt helyezték el s azzal szemben álltak az imádkozók. A Tórákat őrző frigyszekrény elhelyezése egyébként mai napig sem egységes (l. Almemor) s az ortodoxoknál és a szefárd zsinagógában középen van, ami régi keleti intézkedés, mert Maimonidész is ezen az állásponton van. Ezeken a helyeken tehát a rabbik és az elöljárók a frigyszekrény irányában helyezkednek el s velük szemben állanak az imádkozók. A zsinagóga iránt feltétlen tiszteletadás nyilvánulása kötelező s a világi ügyekkel való foglalkozás, a beszélgetés, a tiszteletlenség stb. a vallás tilalmaiba ütköznek. A zsinagógát ill. annak udvarát nem szabad átjáróháznak használni, a használaton kivüli régi zsinagógát az új felépítése előtt nem szabad lerombolni s annak lerombolását egyáltalán csak kényszerítő körülmények folytán engedte meg régebben a zsidóság.

 

Forrás: http://www.zsikipedia.hu

Kései sikerSzerző: Gerő András

A magyar zsidóság életében a XIX. század – minden időleges visszaesés, minden időnként felerősödő elnyomás, minden antiszemita felbuzdulás ellenére – alapvetően sikertörténet volt. Három törvényhozási aktus jelzi a sikertörténet állomásait. 1849. július 28-án a magyar országgyűlés Szemere Bertalan miniszterelnök kezdeményezésére Kossuth Lajos kormányzóelnöki aláírásával elfogadja a zsidók egyenjogúsítását. Az 1867. évi XVII. törvénycikk Ferenc József szentesítésével intézkedik az izraeliták polgári és politikai egyenjogúsításáról. (A törvényre azért volt szükség, mert a kiegyezett Magyarország szemében jogérvényesnek csak az 1848-as áprilisi törvények számítottak, hiszen ezeket az akkori uralkodó, V. Ferdinánd szentesítette.) A harmadik fontos állomást az 1895. évi XLII. törvénycikk jelentette, ami az izraelita vallást törvényesen bevett vallássá tette.

A törvényhozási gesztusok csak egy meghatározott szinten jellemzik a magyarországi zsidóság helyzetének pozitív változásait. Arról szólnak, hogy a magyar állam a XIX. sz. második felében a maga szintjén évszázados előítéleteken tudott túlkerülni és a jogegyenlőség ideája mentén viszonyult a zsidósághoz.

A hosszú idősoros, visszaesésektől nem mentes folyamat kezdőpontja tehát 1849. júliusa. A forradalmi hivatalosság ekkor deklarálta először a zsidók jogegyenlőségét. Sokak szerint későn. A késő kifejezést én most nem abban az értelemben értem, hogy a francia forradalom már a XVIII. sz. végén megtette ugyanezt, s még csak úgy sem, hogy Németalföldön a francia forradalomhoz képest is jóval korábban vált valóra a zsidók jogegyenlősége. A késő kifejezést úgy értem, mint ahogy a kortársak is értették. Sokan úgy vélték, hogy már 1848. március 15-ét követően az áprilisi törvényekben intézkedni kellett volna erről. De 1848. tavaszának antiszemita zavargásai, amelyek rablásokkal és gyilkosságokkal is jártak, visszariasztották a magyar átalakulás vezetőit attól, hogy kinyilvánítsák azt, amit alig két héttel teljes katonai vereségük előtt megtettek.

Úgy vélték, hogy a zsidóság jogegyenlőségének kinyilvánításával veszélyeztetnék annak az érdekegyesítő politikának a sikerét, aminek hitük szerint az 1848-as áttörést köszönhették. Elvben elismerték a zsidóság egyenjogúsításának szükségességét, hiszen ez szervesen következett a Franciahonból importált, s Magyarországon meghonosítani kívánt „szabadság, egyenlőség, testvériség” – gondolatköréből. De az elveket nem követték azonnali gyakorlati tettek, s ennek egyik fő okául azt hozták fel, hogy a zsidóság saját vallása, pontosabban szólva vallásából következő életmódja okán nagyon is elkülönül a környező keresztény világtól. E tekintetben a magyar liberálisok sokszor tévhitekben is leledzettek, hiszen például Vörösmarty Mihály úgy gondolta, hogy a zsidók többnejűségben élnek. Kossuth felhánytorgatta a zsidóknak, hogy étkezési szokásaik nagyon is elkülönülnek a keresztények világától – figyelmen kívül hagyva, hogy ezeknek az étkezési szokásoknak mi fajta egyéb racionalitása lehet. Másfelől – nagyobb történelmi léptékben – zsidó részről is elkerülhetetlen volt az a folyamat, ami a német területeken már megindult. Hiszen egy zsidó vallásreform amúgy is szükségként merült fel, mert a judaizmus szabályainak merevsége segítette ugyan a zsidóságot önmaga megtartásában, másrészt azonban egy szekularizálódó világban nagyon sok tehertételt is jelentett. Az 1848-ban mintegy külső követelményként felvetett vallásreform gondolata 1867. után is megmaradt, de immár párosult azzal a vallási erjedéssel, ami a judaista közösségekben egyre nagyobb erőre tett szert, s ami aztán a zsidóság sokszor engesztelhetetlen gyűlölködéssel párosuló vallási szétszakadásához vezetett.

Mondhatnám tehát azt is, hogy az 1849. júliusi törvényhozási aktus valójában egy addig követett hibás politika szimbolikus értékű önkorrekciója volt. Hiszen ugyanezen a napon fogadta el az akkorra már nagyon is megfogyatkozott számú országgyűlés a nemzetiségek jogegyenlőségéről szóló törvényt is. De persze – a zsidóság esetében nagyon is hangsúlyosan – az is szerepet játszott, hogy a honi zsidók nagy számban álltak be az önvédelmi háborút vívó magyar honvédseregbe. Ez utóbbi tény arról is tanúskodik, hogy 1848. eseménysora egyfajta identitástörténeti fordulópont is volt a magyar zsidóság történetében. A reformkorban még viszonylag gyér magyarosító, asszimiláns tendenciák – utólag nézve ez pontosan megállapítható – 1848-49-ben felerősödtek, s aztán 1867. után már nagyjából-egészében markánsan érzékelhető fő sodorrá váltak.

Persze a zsidóság részéről ez a folyamat sem volt ellentmondásmentes. Belső, nagyon is eltérő irányba tartó tendenciák ütközéséből alakult ki a folyamat iránya. Az antiszemita zavargások és a zsidóknak a nemzetőrségből való kizárásának nyomán sokakban felmerült a kivándorlás gondolata, de az önvédelmi háború sodró ereje a zsidókat is beszippantotta, s egyre többen álltak a magyar ügy – ami akkoriban egyenlő volt a szabadság ügyével – mellé. Ha a zsidók szabadok akartak lenni, akkor a magyarok oldalán volt a helyük. Az 1849. utáni megtorlás éppen ezért jelentősen érintette a magyarországi zsidóságot: óriási összegű sarcot vetettek ki rájuk a győztesek. De más területen is elbizonytalanodtak a zsidók. Ha megnézzük az 1851. és ’59 közötti besúgólistákat, akkor a lakossági arányszámot jóval meghaladóan lelhetünk fel köztük zsidókat.

Mindez arról szól, hogy az asszimiláció folyamatát erős belső ellentmondásokkal leterhelt folyamatként érdemes értelmezni, hiszen azt sose szabad elfelejteni, hogy a zsidóság egy olyan, ősi, masszív, tömeges és megújulásra képes előítéletektől sújtott kisebbség volt, amelynek helyzete mindig is függött a hatalmat uralók meggyőződésétől, szándékaitól, érdekeitől. Ha valamihez kellett asszimilálódni, hát akkor ehhez kellett.

Gerő András

forrás: Alef magazin

Hunyadi Imre


A tata-tóvárosi zsidóság története
1867-1938


 

 

 

 

 

 

 

 

(…)Az 1880-as évek elején azonban országszerte antiszemita atrocitások zavarták meg a nekiinduló asszimilációt. Tata-Tóvároson ismeretlenek betörték a zsinagóga ablakait s falait uszító feliratokkal – pl. „Űzd a zsidót!” – firkálták össze. Ezek a tiszaeszlári vérváddal egyidőben történt események alaposan felkavarták a közvéleményt. Az esetről több fővárosi lap is tudósított. A helyi zsidóság álláspontja ellenben visszafo- gott volt. Feltételezhető, hogy talán óvakodtak a túlreagálástól, ezzel is óvva nehezen kiharcolt pozíciójukat. Talán ugyanezért nem találni tudósítást a tiszaeszlári perről sem a helyi lapban. A helyi zsidóságból hiányzott az a túlérzékenység, mely mindig nehezítette az elfogadásukat, s ezáltal beilleszkedésüket.
Mi okozhatta alig néhány évvel az emancipációs törvény adta egyenlővé válás lehetősége, az asszimiláció előtti szabad út megnyitása után a zsidóellenesség fellobbanását? (részlet)

A teljes tanulmány pdf formátumban letőlthető itt: tata_tovarosi_zsidosag_tortenete