Posts Tagged ‘története’

 majláth tér Ki volt az első pécsi rabbi? Mikor, hol született, milyen tudományokban volt jártas? Az ortodox, vagy a liberális szemlélet és vallásgyakorlat híve volt-e? Mi volt az énekkórusról a véleménye az istentiszteleteken? És miért mondott le a rabbiságról? Avatott-e Pécsen zsinagógát? Ezekre, és egyéb más kérdésekre kapunk választ, ide kattintva.

 

 

Hunyadi Imre


A tata-tóvárosi zsidóság története
1867-1938


 

 

 

 

 

 

 

 

(…)Az 1880-as évek elején azonban országszerte antiszemita atrocitások zavarták meg a nekiinduló asszimilációt. Tata-Tóvároson ismeretlenek betörték a zsinagóga ablakait s falait uszító feliratokkal – pl. „Űzd a zsidót!” – firkálták össze. Ezek a tiszaeszlári vérváddal egyidőben történt események alaposan felkavarták a közvéleményt. Az esetről több fővárosi lap is tudósított. A helyi zsidóság álláspontja ellenben visszafo- gott volt. Feltételezhető, hogy talán óvakodtak a túlreagálástól, ezzel is óvva nehezen kiharcolt pozíciójukat. Talán ugyanezért nem találni tudósítást a tiszaeszlári perről sem a helyi lapban. A helyi zsidóságból hiányzott az a túlérzékenység, mely mindig nehezítette az elfogadásukat, s ezáltal beilleszkedésüket.
Mi okozhatta alig néhány évvel az emancipációs törvény adta egyenlővé válás lehetősége, az asszimiláció előtti szabad út megnyitása után a zsidóellenesség fellobbanását? (részlet)

A teljes tanulmány pdf formátumban letőlthető itt: tata_tovarosi_zsidosag_tortenete

 

www.tortenelemklub.hu

Harmat Árpád

A nácizmus és a Holokauszt története

Időpont: 2010-09-02 01:05:17

A nácizmus és a Holokauszt története

/Cikkünk végén statisztikák találhatóak, elolvasható Rudolf Höss tanúvallomása és a holokauszttagadás elmélete/

A két kifejezés – a nácizmus és a Holocaust – egymással szorosan összefonódva, történetiségében ok-okozati viszonyban összekapcsolódva, szét nem választható módon került bele az emberiség krónikájába, így tárgyalásuk is csak együttesen célszerű.

Ha a Holocaustot a világtörténelem legszörnyűbb okozataként fogjuk fel, akkor a két kifejezés közül ennek történetiségével kell kezdenünk. Sokan, sokszor és sokféleképpen írtak már a Holocaust történetéről, ám átfogó jellegű a zsidó Holocaust minden részét érintő – és mindemellett az olvashatóság határain belül lévő terjedelemmel rendelkező – tanulmány kevés van a neten. Pedig a téma folyamatosan az érdeklődés középpontjában van, amellett tárgyalása, bemutatása az új és újabb generációk miatt is fontos feladat. A középfokú oktatásban használt Száray Miklós-Kaposi József által szerkesztett „hivatalosnak” tekinthető tankönyv 48 fejezetéből – melyből 7 szól a második világháborúról – egy teljes fejezet taglalja a Holocaust eseményeit.

A Holocaust jelentése a Biblia görög fordításában „égő/egészen elégő áldozat”, átvitt értelemben pedig: „ami a tűzben pusztul el”. Jelentése azonban az angol változatban a következőképp értendő: a náci Németország programja a zsidó nép kiirtására. Széles körben elterjedt még a soa kifejezés is, angolul shoah, („szerencsétlenség”, „csapás”,” megsemmisítés”) ugyanis a háború után megmaradt zsidó közösségek – köztük a magyar zsidóság is, mely a vészkorszak elnevezést választotta – ezen terminust tartották legmegfelelőbbnek.

Az említett értelmezés szerint a Holocaust 12 évig tartott méghozzá a nácik 1933 –as németországi hatalomra jutásától a második világháború 1945 –ös befejezéséig. A korabeli Európában a jelzett időszakban nagyjából 11 millió zsidó élt, közülük 1933 és 1945 között körülbelül 5-6 milliót gyilkoltak meg a nácik és kollaboránsaik. (Egyes történész nézetek szerint az 5 és 6 millió közti szám túlzott. A különböző becslésekről cikkünk végén írunk bővebben.)

A hihetetlen méretű népirtás elemzésének és bemutatásának teljessé tétele, illetve az ok-okozatok legalább részleges megértése miatt jelentőséggel bír az általános európai zsidó ellenesség korábbi gyökereinek megemlítése. Cikkünk első részében áttekintjük a Holocaust előtti évszázadok zsidóüldözéseinek történetét!

A zsidóüldözések ókori gyökerei

A XX. század előtti zsidóüldözések szerteágazó okait nem könnyű elemezni, mint ahogyan azt sem könnyű behatárolni, hogy mikor és hol kezdődhettek a világban az első szervezett és nagyobb méretű zsidóellenes pogromok. Az mindenesetre biztos, hogy már a zsidóság ókori történetében, a Krisztus előtti 1800 –as években elindultak bizonyos megkülönböztetési folyamatok. Korabeli források szerint ugyanis a zsidók ezen években érkeztek meg Egyiptomba, ahol több mint 500 évet töltöttek, és rabszolgasorba süllyedtek. Az első üldöztetések alighanem ezen időszakban elkezdődtek. Később a Krisztus előtti 1200 –as évek elején a fáraó és az egyiptomi hatalmi elit elűzte a zsidókat az Egyiptomi Birodalomból. Rabszolga sorba süllyedésük és elűzetésük okai sajnos nem ismertek, bár számtalan kutatásnak tárgyát képezik.

A zsidók tehát Krisztus előtt 1230 körül Egyiptomból – Mózes vezetésével – Kánaánba vonultak, ahol rövid időre megszülethetett első államuk: Izrael. Ekkor még úgy tűnt, talán a Föld többi népéhez hasonlóan a zsidók is megindulhatnak több évezredes történelmük fejlődési lépcsőin, melynek végén a világ népeinek egyenrangú és elismert tagjai lehetnek. Ám a történelem másként alakult. Államukat az ókori kelet birodalmai sorra leigázták, majd Krisztus előtt 63 -ban bekövetkezett a végső szétvándorlást (exodust) előidéző római uralom.

A keresztény vallás kialakulásának korára Palesztina a Római Birodalom egyik legkevésbé nyugodt, lázadásokra leginkább kész provinciája lett. A puskaporos hordóhoz hasonlító területen ekkor tűnt fel Jézus, aki tanításaival, népszerűségével kivívta a zsidó vallásvezetők haragját, és ezáltal tovább növelte a térségben a politikai feszültséget

A középkori Európában fokozatosan általánossá váló zsidó-keresztény ellentét gyökerei jelentős mértékben ezen viszályra vezethetőek vissza, ugyanis a zsidó főpapok meghatározó szerepet töltöttek be Jézus halálra ítélésében.

A Jézus által terjesztett tanok, újdonságnak tekinthető elvek, és maga Jézus személye is komoly konkurenciát jelentettek a zsidó vallásvezetők számára, és azt a – későbbiekben ténylegesen be is következő – veszélyt hordozták magukban, hogy a zsidó vallásból egy új vallás fog kifejlődni. Így a római helytartó (Pilatus) felé fordulva kérelmezték Jézus nyilvános megbüntetését, és elítélését. Így elmondható, hogy ugyan a kereszténység zsidó területen, a zsidó vallásból kifejlődve jött létre, és maga Jézus illetve 12 tanítványa is zsidó volt, mégis a megváltó keresztre feszítése a zsidó főrabbik tevékeny közreműködésével történt. Később a középkori Európa keresztény népessége évszázadokon át tette felelőssé a zsidókat Jézus haláláért.

A zsidóság Krisztus utáni történetét újabb konfliktusok jellemezték. Már i.sz. 66 –ban nagyarányú római ellenes felkelés kezdődött, melyet Vespasianus császár csak hosszú harcok árán tudott leverni. A zsidó lázadás elfojtása során rombolták le a római katonák a zsidók egyetlen templomát Jeruzsálemben. A legnagyobb és leghevesebb felkelés Simon Bar Kochba (eredetei nevén Simon bar Koziba) vezetésével Krisztus után 132 –ben tört ki. A lázadás hatalmas méreteket öltött, Hadrianus császár kénytelen volt Britanniából és a Duna vidékéről is légiókat vezényelni Palesztinába. (A felkelés csúcspontján 13 légió harcolt a területen.) A zsidók végül 3 évig tudtak ellenállni. A felkelést 135 nyarán verték le, Bar Kohbát és embereit elfogták és megölték. Cassius Dio 580 000 megölt zsidóról számol be, 50 megszállt város és 985 teljesen elpusztított falu mellett, de a rómaiaknak is komoly veszteségeik voltak. A lázadás elfojtását követően kegyetlen megtorlás kezdődött, melynek során a rómaiak zsidók ezreit ölették meg. Jeruzsálem új neve Aelia Capitolina lett, ahová zsidóknak halálbüntetés terhe mellett tilos volt belépniük. Számtalan zsidókat korlátozó törvény született, így a zsidók Palesztina elhagyása mellett döntöttek. Megkezdődött a diaszpóra (szétszóratás) vagy második exodus (kivonulás) melynek során Palesztina zsidó lakossága széttelepült a Római Birodalom provinciáiba: Európa és Afrika különböző városaiba.

Zsidóüldözések a középkorban

Az Európa városaiba menekült zsidók nem tudtak földterületekhez jutni, így a földművelés-gazdálkodás helyett olyan mesterségekkel kezdtek foglalkozni, melyek számukra is végezhetőek voltak. Így lett tipikus zsidó foglalkozás az aranyművesség, a pénzkölcsönzés, a kereskedés, később pedig a különböző polgári jellegű szakmák (orvoslás, ügyvédkedés, tanári pályák). A 11. század végétől azonban helyzetük fokozatosan romlott: a keresztes hadjáratoknak ezrével estek áldozatul, az egyre erősödő katolikus egyház is általában ellenségesen tekintett rájuk. A keresztes vezér, Gottfried Bouillon „védelmi pénz” kizsarolásával még csak megsarcolt néhány zsidó közösséget, de Emicho leiningeni gróf francia és német nemesekből, valamint közemberekből álló serege 1096 májusában már rájuk is támadt. Fittyet hányva IV. Henrik német császár tilalmára, először a speyeri zsidókra rontott, de itt a püspök, akinek jóindulatát a zsidóknak sikerült megvenni, megvédte a legtöbb zsidót. Wormsban a keresztesek már szabályos vérfürdőt rendeztek, amihez csatlakozott számos városlakó is. Hasonló pusztításokra került sor a második hadjárat (1146-1148) során is, amikor a keresztesek német és észak-francia zsidó közösségekre rontottak. Carentanban szabályos utcai harc alakult ki a zsidók és a keresztesek között, de a zsidó ellenállást véresen leverték. A harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) előestéjén a felkorbácsolt zsidó- és mohamedánellenes érzelmek Londonban gyilkosság-sorozattá fajultak. A 4. lateráni zsinat (1215) döntéseinek értelmében megkülönböztető viseletet (csúcsos süveget és sárga foltot) voltak kötelesek hordani és eltiltották őket a közhivataloktól is.

A keresztény népesség hangulata a 11-12. századtól szinte minden európai királyságban zsidóellenes lett. Ennek okait sokan próbálták elemezni, de szinte minden elmélet kiemelte a zsidók szándékos elkülönülését, zárt közösségekben való életmódjukat, saját vallási szokásaikat, nyelvüket, összegezve a be nem illeszkedést célzó életvitelüket. A pszichológia általános „törvénye” szerint az elkülönülők a „nagyon mások” mindig ellenérzéseket keltenek egy közösség tagjaiban. Emellett a zsidók olyan mesterségeket űztek, melyek sokszor „kihasználták” a keresztények nyomorúságos helyzetét: ilyen volt a pénzkölcsönzés (uzsora) is. Ráadásul a zsidók – mivel nem művelhettek földet – nagy gyakorlatot szereztek a kereskedelemben és pénzügyletekben, így akkor is sikeresek maradtak, amikor a keresztényeket gazdasági válságok sújtották. A nyomorban is jól boldoguló, amellett önmagukat szándékosan elkülönítő zsidók így gyakran általános gyűlölet tárgyaivá váltak. Ezen helyzetekből – többnyire válságok idején – születtek a pogromok.

A középkor egyik legnagyobb pogromjára a XIV. századi Spanyolországban került sor. Ugyanis 1380 körül gazdasági hanyatlás áll be a térségben, amelynek következtében szociális feszültségek alakultak ki. 1391. június 6-án kora reggel lángra lobbant a sevillai zsidónegyed. A mintegy 20-30 ezer főnyi zsidó közösséget megsemmisítették: a legtöbb embert megölték, a túlélők nagy részét eladták a mohamedánoknak. Mások, hogy mentsék az életüket, megkeresztelkedtek. Az erőszakhullám végigsöpört a térségen és átterjedt az Aragón királyságra is. Összesen mintegy 70 közösség semmisült meg, sok ezer embert mészároltak le. Az uralkodók és a helyi közigazgatási vezetők sikertelenül próbálták megfékezni a tombolást. A pogrom-sorozat alatt és után a zsidók tömegesen keresztelkedtek meg, mivel ezzel általában el tudták kerülni a halált. A megkeresztelt zsidókat marránóknak (disznóknak) nevezték.

A keresztények szemében különös zsidó szokások is termékeny táptalajt biztosítottak az olyan babonáknak és tévképzeteknek, melyek szerint a zsidók keresztény gyermekek vérét használják fel szertartásaikhoz. A középkori Európa első vérvádja az angliai Norwichban ütötte fel a fejét, ahol egy William nevű kisfiú haláláért kárhoztatták a zsidókat. (Jellemző az esetet körülvevő hisztériára, hogy Williamet – aki a vérvád hangoztatói szerint sem volt több, mint egy jómódú gazda kisfia – később szentté avatták.) A zsidókat csak a helyi hatóságok erőteljes fellépése mentette meg a lincselni készülő tömegtől. Ettől kezdve a középkori Európában, ha egy keresztény kisgyerek eltűnt vagy gyanús körülmények meghalt, sokszor előfordult, hogy a zsidókat vádolták rituális (vallási gyökerű) gyilkossággal. Egy másik gyakran hangoztatott vád volt, hogy a zsidók ellopják a megszentelt ostyát, amely a keresztény hit szerint Jézus testét jelképezi, és döfködik, szurkálják, hogy „újrajátszák” Krisztus megölését. Az ún. ostyavád abból a keresztény vélekedésből fakadt, hogy a zsidók, mint nép, egyetemesen felelősek Krisztus haláláért.

Ugyancsak a XIV. században zajlott a történelem legnagyobb járványa az 1346 –ban kezdődő pestis járvány. Bár a zsidókat éppúgy pusztította a „fekete halál”, mint a keresztényeket, hamar lábra kapott a vélekedés, hogy a járványt a zsidók okozták. A kínpadra vont zsidók „bevallották”, hogy valóban ők mérgezték meg a kutakat. Az összeesküvés-elmélet szerint az egész kontinenst behálózó zsidó szervezkedést Spanyolországból irányították, itt készítették el pókokból, békákból, keresztények szívéből és megszentelt ostyából a halálos mérget, amelyet aztán Európa vizeibe öntöttek. A cél állítólag a keresztények kiirtása lett volna. Ehelyett majdnem az európai zsidóságot irtották ki. Hiába hangoztatta VI. Kelemen pápa, IV. Károly német-római császár, IV. Péter aragóniai király és mások, hogy a kútmérgezés vádja koholmány. Az apokaliptikus (végítélet-szerű) időkben, amikor a közrend amúgy is megszűnőben volt a járvány miatt, a józan szó süket fülekre talált, és a zsidók házai lángra lobbantak. Mintegy 350 zsidó közösség pusztult el Európa-szerte, főleg Ausztriában, Németországban, Spanyolországban és Franciaországban, de lemészárolták a zsidókat például Svájcban is. A megkeresztelkedés gyakran megmentette az üldözötteket, de viszonylag kevesen maradtak életben ilyen áron.

Strassbourgban például a polgárok lecserélték a zsidókat védő városi tanácsosokat, az új vezetés pedig máglyára küldött kétezer helyi zsidót. A kivégzéssel kapcsolatban fontos tényezőre világított rá egy korabeli történetíró: „A pénz ölte meg a zsidókat. Ha szegények lettek volna és az urak nem tartoztak volna nekik, nem égették volna meg őket.” A támadások természetesen fosztogatással jártak, de a meggyilkoltak javainak elrablása mellett az anyagi haszonszerzésnek volt egy másik aspektusa is. A zsidók legnagyobb adósai gyakran a nemesség soraiból kerültek ki. A magas társadalmi presztízsű, befolyásos, ám eladósodott nemesek sokszor az antiszemita megmozdulások élére álltak, hogy megszabaduljanak nemkívánatos hitelezőiktől.

A Kelet-európai zsidóság kialakulása

Bár a középkor kezdetén még a zsidók tőkéjük, szakértelmük, és nemzetközi kapcsolataik miatt védelmet kaptak a központi hatalomtól – vagyis a királyoktól – később az uralkodó és a zsidók közti alkuegyensúly felborult. A királyra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy lépjen fel „védenceivel” szemben, ugyanakkor a zsidók egyre kevesebbet tudtak nyújtani az uralkodóknak. A folyamat logikusan torkollott a zsidók kifosztásába és kiűzésébe. A XIV – XV. században megkezdődött a zsidók kiűzése Nyugat-Európából. 1290-ben Angliából, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból, 1496/97-ben Portugáliából kellett távozniuk. (Vallási buzgalmában Nagy Lajos magyar király (1340-1380) is kikergette őket, ám miután belátta, hogy a magyarországi gazdasági élet nem lehet meg zsidók nélkül, visszahívta a száműzötteket.) 1421. és 1492. között elkergették őket Bécsből, Linzből, Kölnből, Augsburgból, Bajorországból, a morva királyi városokból, Perugiából, Vicenzából, Pármából, Milánóból, Luccából, Velencéből és egész Toscanából. A kiűzöttek keletre vándoroltak, és bár itt is érték őket atrocitások (1495-ben például kiutasították őket Krakkóból és Litvániából), sikerült letelepedniük Kelet-Európában, Lengyelország és Oroszország nagyvárosaiban. Ekkor alakult ki a második világháború idejére több százezres lakosságú krakkói és varsói zsidó közösség. A gazdasági élet, a kereskedelem és a pénzpiacok nyugathoz viszonyított fejletlensége miatt itt hasznosítani tudták szociológiai adottságaikat. Az európai zsidó populáció súlypontja keletre helyeződött át.

Zsidóüldözések az újkorban

Az újkori zsidóüldözések tárgykörében két dolog emelhető ki leginkább: az oroszországi zsidó pogromok, és a franciaországi Dreyfuss-per. A századfordulón az Orosz Birodalom több mint ötmilliós zsidó lakossága nyílt diszkrimináció, üldözések, megaláztatások célpontja volt. Ennek oka a vallási türelmetlenségben és a vele kapcsolatos előítéletekben rejlett: a félelem a gazdasági és egyéb konkurenciától, a kételkedés abban, hogy a zsidók lojálisak “a trón és a haza iránt”. Az oroszországi zsidók túlnyomó többségének csak az ún. “letelepedési övezet” határain belül volt joga élni. Ezek a nyugati és déli kormányzóságok voltak, ahol őseik akkor éltek, amikor ezeket a területeket Oroszországhoz csatolták, vagy ahol eleinte szükség mutatkozott a pusztán maradt földek betelepítésére és művelés alá vételére. Csakhogy még az “övezeten” belül is számos korlátozás létezett. A zsidók számára tilos volt az állami szolgálat, a szabad foglalkozásokban való részvételt (pl. ügyvédek) pedig korlátozták. A hadseregben zsidó még altiszt sem lehetett. A gárdába és a határt őrző hadseregbe zsidókat nem engedtek be. 1890-től kezdve a zsidókat megfosztották a helyi önkormányzati szervekbe (zemsztvók, városi dumák) való választójoguktól, és őket sem választhatták be oda.

A pogromok első hullámára 1881–84 közt került sor Dél-Oroszországban. Később 1903-ban az egész világot megrázta a szörnyű kisinyovi pogrom. 1905–7 során pedog a “feketeszázak” városok tucatjaiban követtek el vérengzéseket. Az állami antiszemitizmus egyik legvadabb megnyilvánulása volt az időről időre összeeszkábált perek sora, amelyekben a zsidókat “rituális” gyilkosságokkal vádolták (a legnagyobb port közülük a “Bejlisz-ügy” verte fel 1912-ben). A diszkrimináció, az üldözések, az emberi méltóság megsértése a zsidók kivándorlásához vezettek Oroszországból (1881 és 1914 közt 1,9 millió fő vándorolt ki). Az emigránsok fő árama Amerikába ment, a cionizmus eszméit elfogadók Palesztinába vándoroltak ki.

Franciaországban a tömeghisztériát és antiszemita pogromhangulatot kiváltó Dereyfuss-per a 19. század legnagyobb politikai válságát okozta, és egy évtizedre két táborra osztotta a társadalmat. Az ügy központi figurája Alfred Dreyfuss elzászi zsidó katonatiszt (százados) volt, akit 1894 –ben katonai kémkedéssel vádoltak meg.

A vád szerint a zsidó katonatiszt a párizsi német követség attaséjának adott át fontos katonai iratokat. A per idején Párizsban jelentős zsidóellenes tüntetések zajlottak. Végül Dreyfusst életfogytiglani börtönre ítélték és a francia állam Dél-amerikai börtönszigetére a hírhedt Ördög szigetre szállították. 1899-ben perét a rennes-i katonai bíróság újratárgyalta, de nem mentette fel, hanem enyhítő körülményekre hivatkozva tíz év börtönre mérsékelte büntetését. 1899. szeptember 19-én kegyelmet kapott Émile Loubet köztársasági elnöktől, és elhagyta a börtönt. Dreyfus 1903-ban benyújtott újabb perújrafelvételi kérelme alapján a rennes-i bíróság ítéletét a francia Legfelsőbb Bíróság 1906. július 12-én véglegesen semmisnek nyilvánította. Dreyfus visszakapta a rangját, őrnaggyá léptették elő, és a Becsületrend lovagjává avatták. A börtönben töltött idő azonban megviselte az egészségét, így 1907-ben nyugdíjazták. (Végül 1935 –ben halt meg.)

A cionizmus kialakulása

A 19. századi oroszországi pogromok, majd a híres Dreyfuss-per hatására Herzl Tivadar (1860-1904) Pesten született zsidó jogász 1897-ben Bázelben hívta össze az első cionista kongresszust, és létrehozta a Cionista Világszervezetet. Munkásságát, melynek célja egy Palesztínában létesítendő zsidó haza megteremtése volt, Chaim Weizmann (1874-1952) folytatta, aki 1920 és 1946 között – az 1931-35-ös időszakot leszámítva – az egész Cionista Világszervezetnek, majd a megalakuló Izrael Államnak is elnöke volt! A cionizmus, elsősorban a Palesztinába vándorlás vágya a századfordulótól egyre erősebb lett az európai zsidóság körében.

A Holocausthoz vezető út Németországban

Németország az első világháborút követően „termékeny táptalaja” lett az antiszemitizmusnak, hiszen a világháborús vereség kettős csapást mért a németekre. A „válságérzet” pedig a történelem korábbi szakaszaiban is jól nyomonkövethető módon mindig felszínre hozta a zsidógyűlöletet. Az első csapása a németek életkörülményeit érte, hiszen a német gazdaság a háborúban kivérzett, amellett a háborús jóvátétel folyamatos fizetése is óriási megterhelést hozott a lakosság számára. Amikor a későbbiekben – Gustav Stresemann külügyminiszter és az USA segítségnyújtása következtében – megindult a gazdasági fejlődés, bekövetkezett az 1929-33 –as nagy gazdasági világválság, mely újra visszavetette a német életszínvonalat. Az első világháború utáni a gazdasági visszaesés mellett a másik csapás a németek önérzetét érte, hiszen magát a vereséget, illetve a békeszerződés pontjait mélyen megalázónak érezték.

A békeszerződés értelmében Németországnak le kellett mondania (Franciaország javára) Elzász és Lotaringia területéről, a Saar-vidéket pedig 1935-ig népszövetségi ellenőrzés alá helyezték. Németországtól elcsatoltak három kisebb területet Belgium javára, a Schleswigben tartott népszavazás után a tartomány északi részét visszaadták Dániának. Nyugat-Poroszország és Poznań (Posen) területét Lengyelország kapta meg, valamint korridort kapott a Balti-tengerhez (ezzel Kelet-Poroszországot elválasztották Németország többi részétől). Népszavazás eredményeként Felső-Szilézia egy része szintén Lengyelországhoz került. Danzigot (Gdańsk) szabad várossá nyilvánították. A békeszerződésben Németországot megcsonkították, ráadásul gyarmatai az antant hatalmak és Japán mandátumterületei lettek. A Rajna mindkét partján demilitarizált övezetet hoznak létre, ami annyit jelentett, hogy 50-50 km-es körzetben nem tartózkodhatott ott német katona. A német hadsereg létszámát 100 000 főre korlátozták, megtiltották a páncélautók, harckocsik, tengeralattjárók, repülőgépek és mérges gázok gyártását.

A kettős „válsághatás” vagyis a nyomor illetve a méltánytalannak tartott békeszerződést övező általános felháborodás már a háború utolsó évében felszínre hozta a politikai szélsőségeket, vagyis a kommunisták és a nácik előretörését. A II. Vilmos császár hatalmát 1918 november 9 –én megdöntő német vezetés – voltaképp maga a Weimari Köztársaság – a szociáldemokrata Friedrich Ebert vezetésével először a kommunistákat próbálta meg visszaszorítani. A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette Spartacus szövetség 1919 januárjában kirobbant kommunista felkelését, majd néhány hónappal később, – 1919 áprilisában – a Bajor Tanácsköztársaságot a kormányzat csak a Stalhelm és a Fekete Reichswehr segítségével tudta leverni. Az említett két szervezet a németekre kényszerített békét, – főként Németország katonai erejének méretét korlátozó rendelkezéseit – megkerülő katonai egység volt, melyek nem hivatalos hadseregként és karhatalomként segítették a kormány rendcsinálását.

Később, 1920 márciusában zajlott a harmadik jelentős baloldali tömegmegmozdulás, a Ruhr-vidéki munkásfelkelés. A weimari kormány azonban végül ezt is sikeresen visszaszorította. A felkelések és lázadások elfojtása dacára a kommunisták az 1920 –as évek Németországában sohasem látott népszerűségnek örvendhettek.

A nácik felbukkanása Németországban

Az egymást követő kommunista felkelések, gazdasági válságok, nyomor és általános reménytelenség közepette 1920 –ban, szinte váratlanul jelentek meg a történelem színpadán a nemzetiszocialisták (röviden: nácik). A nácizmus és a Holocaust történetében egyaránt igaz, hogy a nemzetiszocialisták hatalomra kerüléséhez és a Holocausthoz vezető út 10 fontos állomáson vezetett keresztül:

1. Hitler csatlakozása a Német Munkáspárthoz (1919.szept.)
2. A Völkischer Beobachter nevű újság megszerzése, tömegpárttá szerveződés. (1920)
3. A náci pártot pénzel támogató tőkés körök megnyerése
4. A náci párt első hivatalos programja, a 25 pontos program megalkotása (1920 február)
5. A nácik első jelentős választási győzelme (1932 július 31)
6. Adolf Hitler kancellári kinevezése (1933 január 30)
7. Hitler párton belüli teljes egyeduralmának kialakítása (1934)
8. A Holocaust végrehajtását biztosító szervezetek létrehozása
9. A náci ideológia – fajelmélet – megteremtése
10. A nácik programjának részét képező zsidóellenes intézkedéseknek megvalósítása (Holocaust)

Az új párt vezetője az Ausztriában született, és az első világháború után frissen leszerelt Adolf Hitler nevű tizedes volt. Hitler a fegyverszünet után nem hazájában, Ausztriában, hanem Németországban, egészen pontosan a bajorországi Münchenben szándékozott letelepedni. A városba a Bajor Tanácsköztársaság leverése után érkezett. Az állástalan magányos volt katona a Reichswehr szárnyai alá került, amikor azzal bízták meg, hogy legyen besúgó, vagyis jelentse a tiszteknek mindazt, amit megtud a tanácshatalommal rokonszenvező katonákról. Munkája során közvetlen felettese Ernst Röhm lett, aki látva Hitler szónoki képességeit, hamar felkarolta a 30 éves fiatalembert. Ezen hónapokban Hitler a különböző müncheni politikai csoportok, frakciók, törpe pártok gyűléseit járta, hogy kifürkéssze, kell-e a Reichswehrnek ellenük harcolnia.

Végül 1919 szeptember 12én eljött az a nap is, mely megváltoztatta életét. Ugyanis ekkor a Reichswehr politikai osztályától azt a feladatot kapta, hogy foglalkozzék egy csoporttal, amely Német Munkáspártnak nevezte magát. A párt 1919 január ötödikén alakult meg, Anton Drexler és Karl Harrer vezetésével. (A Német Munkáspárt a Drexler vezette Munkások Független Bizottsága és a Harrer vezette Politikia Munkások Köre összeolvadásával jött létre.) Hitler felbukkanásakor a „pártocska” ekkor még száz fő alatti tagsággal rendelkezett, és gyűléseiket egy sörözőben rendezték meg. Ide kellett tehát Hitlernek elmennie, hogy meghallgassa egy bizonyos Gottfried Feder beszédét. Hitlernek nagyon tetszett Federnek az első világháború győzteseit ostorozó, pénzügyi politikájukat bíráló beszéde. Ám a szenvedélyesen beszélő mérnök kijelentéseit egy másik pártag bírálni kezdte, amikor felszólalásában kiemelte, hogy Bajorország célja nem a külföldi tőkét bírálata, hanem Bajorország elszakadása kell, hogy legyen. Ezt Hitler nem tűrhette, és felszólalásra jelentkezve, hosszú és szenvedélyes beszédben vette védelmébe Federt és elveit. Hitlerre ekkor figyelt fel a Német Munkáspárt egyik legfőbb vezetője, Anton Drexler, aki néhány nappal később levelezőlapot küldve kérte fel arra, hogy csatlakozzon pártjukhoz. Hitler tehát 1919 szeptemberében, a 7. számú pártigazolvány kézhez véve, tagja lett a Német Munkáspártnak.

Innentől kezdve körülbelül 5 esztendő alatt (1919-1924) Hitler két szálon futtatva „politikai karrierjét” egyrészt megszerezte a Náci Párton belüli egyeduralmat – a két korábbi pártelnök Harrer és Drexler félreállításával – másrészt jelentős tömegpárttá szervezte a Német Munkáspártot melynek neve közben Nemzetiszocialista Német Munkáspártra változott. (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) A tömegpárttá szervezést a gazdag tőkés támogatók felkutatásával kezdte meg. Hitler és az erősödő Náci Párt legjelentősebb támogatói 1920-ban a következők voltak: Bechstein család (zongoragyárosok), Seidlitz család (papírgyárosok) és Ernst Hanfstaengl (kiadó) A párt „felfuttatásának” második ütemében támogatói és a Reichswehr pénzügyi alapja segítségével 1920-ban megszerezte a Völkischer Beobachter című tönkrement lapot. Az újság óriási segítséget jelentett a tagság bővítésében, így hamarosan özönlöttek a csatlakozni kívánók.

1920-ra, vagyis egy évvel Hitler csatlakozása után a párttagság létszáma 100-ról 3000 –re nőtt, majd robbanásszerűen bővült tovább és 1923-ra elérte a 12 ezer főt. Ezen években csatlakozott a párthoz Rudolf Hess (1920-ban) későbbi pártbéli helyettese, Hermann Göring (1922-ben) a náci rohamosztag első vezetője, Joseph Goebbels (1924-ben) a propaganda ügyek felelőse, Rudolf Höss (1922-ban) az auschwitzi koncentrációs tábor későbbi parancsnoka, illetve Heinrich Himmler (1923-ban) aki az SS élén legfőbb bizalmasa lett.

A náci párt első programja

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1920 februárjában jelentette meg 25 pontos programját, mely a nácizmus első hivatalos megnyilatkozása volt céljaikról, terveikről, célkitűzéseikről.

A 25 pont összeállításában három személy vett részt tevékenyen: Hitler, Feder és Drexler. A Führer céljai szerint a náci programnak minden igényt és ízlést ki kellett elégítenie, elsősorban a „célközönségnek” tartott kispolgárokét, akik nem sokat értettek a politikához, de elégedetlenek voltak a weimari köztársaságban uralkodó állapotokkal. (Hitler már ekkor kialakította azt a vezérelvet, hogy „mindenkinek azt ígérjük, amit hallani akar”.)

A pártprogram pontjai három cél mentén jelölte ki a nácik követeléseit: 1. a gazdaság antikapitalista átalakítása 2. a német nép felemelése, és a német társadalom „fontosnak ítélt” rétegeinek állami védelme, segítése, politikai szabadságának biztosítása 3. a zsidók gazdasági-politikai jogainak korlátozása, egyéb idegenek kiutasítása. Az első „csomagban” került említésre a nem munkából származó jövedelmek kisajátítása (11.pont); a háborús nyereségek elkobzása (12. pont); a konszernek, gyárak államosítása (13. pont); a kiskereskedőket veszélyeztető áruházak államosítása (16. pont); és az agrárreform, vagyis a földbirtokok kártérítés nélküli kisajátítása, a földbérlet (járadék) eltörlése és a telekspekulációk tiltása (17. pont). Ezen pontok elsősorban a kiskereskedőket, kisiparosokat, gazdálkodókat – vagyis az alsó középosztály lecsúszott rétegeit – nyerték meg, hiszen az ő gazdasági védelmüket szolgálták. Az említett három társadalmi réteg sok-sok milliós támogatói kört adott a náciknak. (A későbbiekben is ők adták a nemzetiszocialisták legfőbb társadalmi bázisát.)

A második „csomagban” kiemelkedő szerep jutott a német nép felemelésének, amit a nácik elsősorban a versaillesi béke revidiálása (semmissé nyilvánítása) révén akartak elérni. Így rögtön az első két pontban követelték a német nemzeti önrendelkezés és a versaillesi békeszerződés érvénytelenítését (1-2. pont); a német nép egyesítését (3. pont); és a német nemzeti hadsereg felállítását (22. pont). Ugyancsak itt említették meg a társadalom egészét – de főleg az alsóbb rétegek népességét – érintő szociális jellegű követeléseiket, mint a munkalehetőségek (11.);  nyugdíjak (15.); jogegyenlőség (9.); vallás- és sajtószabadság (24-23.); egészségügy és oktatás (21-20.) nemzeti szempontok szerinti megteremtését, átalakítását.

A program harmadik részének pontjai nagyrészt kimondva – kimondatlanul a zsidókat korlátozták: a zsidók nem lehetnek „néptársak és német állampolgárok (4. pont); a zsidó bevándorlókat el kell távolítani az országból (8. pont); uzsorások szigorú megbüntetése (18. pont); a zsidó tulajdonú nagyáruházak, gyárak államosítása; a németül megjelenő újságoknál a nem német (zsidó) szerkesztők eltávolítása és a német irodalom és kultúra idegenektől való megtisztítása (23. pont).

A program kétségkívül növelni tudta a nácik népszerűségét, így már 1920 után Németország különböző részein sorra alakultak a tömegszervezetek, hasonló típusúak, mint Hitler müncheni pártja. Ekkortájt az egyes náci szervezetek élénk kapcsolatba léptek egymással, így például Hitler szervezete a bécsi nacionalistákkal, akiktől már 1920-ban átvette jelvényüket a horogkeresztet mely alatt az osztrák nácik gyűléseiket tartották. A horogkeresztet (szvasztikát) az osztrákok vélhetően ókori ázsiai kultúrákból vették át, és árja szimbólumként kezelték. Eleinte a hitleristák formálisan együttműködtek a többi hasonló szervezettel, később viszont fokozatosan elnyelték őket.

A párt erejét volt hivatva növelni az 1922-ben létrehozott, félkatonai rohamosztag, az SA (sturmabteilung) is, melynek élére Göring, majd Röhm került. A rohamosztag egyenruhája 1924-től lett a barna ing. 1923-ra kialakult tehát a Náci Párt szimbólumrendszere: az 1920-ban hivatalossá tett jelvény, a vörös mezőben fehér kör, fekete horogkereszttel; az olasz fasisztáktól átvett náci köszöntés (rézsútosan felemelt nyújtott jobb kar) a barna ing, illetve 1921-ben Hitler megszólítása a Führer azaz vezér elnevezés. (A pártot népszerűsítő plakátokon először 1921-ben jelent meg a következő szöveg: „Adolf Hitler az NSDAP Führere”)

A Müncheni sörpuccs (1923. november 8-9)

Hitler 1923 őszére pártja növekvő népszerűsége, és egyre jelentősebb müncheni befolyása miatt úgy érezte eljött az idő arra, hogy átvegye a hatalmat Bajorországban, majd Berlinben is. A Hitler által tervezett puccsot 1923 november 8-án hajtották végre, amikor a bajor tartományi kormány tagjai Gustav von Kahr főkormánybiztos vezetésével Münchenben a Bürger-Brau-Keller sörözőben  a gyárosokkal tartottak közös gyűlést. A kijelölt napon november 8-án, körülbelül fél órával azután, hogy Kahr beszélni kezdett, rohamosztagosok élén behatolt a sörözőbe Hitler, és túszul ejtette a bajor kormányt. Ezzel kezdetét vette a müncheni sörpuccs! Másnap Hitler megnyerte Németország egyik világháborús hősének, Ludendorfnak a támogatását, és kétezer nácival, valamint Hess és Göring csatlakozásával megindult München legfontosabb kaszárnyájához, hogy katonai puccsal szerezze meg a térség feletti irányítást. Ám a Reichswehr egységei még Ludendorf jelenléte ellenére sem álltak át az oldalára, ahogy remélte, így tűzharc alakult ki, melyben Göring megsebesült, maga Hitler pedig eltörte kulcscsontját. A puccs résztvevőit a kormány gyorsan letartóztatta, ám Hitlernek maradt ideje arra, hogy várható bebörtönzésének idejére kijelölje helyettesítőjét a Völkischer Beobachter szerkesztője Alfred Rosenberg személyében. Döntésében az lehetett a fő szempont, hogy Rosenbergtől tartott legkevésbé követői közül. Az 1924 február 24-én megkezdett 3 hetes per végén Hitlert hazaárulásáért öt évre ítélték, amelynek letöltésére a landsbergi erődbe szállították.

A Führer összesen csak egyetlen évet töltött börtönben 1923 novemberétől 1924 decemberéig, ám ezen időszak mégis fontos periódus volt életében, mivel ekkor diktálta le Rudolf Hessnek Mein Kampf című könyvének szövegét. A Mein Kampf két részből áll. Az első Hitler életét és pártját mutatja be, illetve ismerteti meg az olvasóval. A második rész a Nemzetiszocialista párt eszméit, szabályait, a Hitler-köszönés módját írja le.

Hitler hatalomra jutása (1933)

Szabadulása utáni időkben Németországot a szociáldemokraták uralta weimari koalíció irányította, ám 1925-től a köztársasági elnöki pozíciót Ébert helyett a nemzeti hősként tisztelt Hindenburg töltötte be. Ekkor azonban Hitler még nem tudott arra összpontosítani, hogy hogyan tudná újra megkísérelni a hatalom megszerzését, mert szabadulása után 1925-ben azzal kellett szembesülnie, hogy az egy éve még erős és egységes pártja a szétesés szélén áll. Ennek egyik oka az volt, hogy Rosenberget a nácik nem fogadták el alkalmas vezetőnek, így a két legtekintélyesebb náci parancsnok, Ernst Röhm és Gregor Strasszer köré gyülekeztek. Hitler fő vetélytársa így 1925 és 1934 között éppen ez a két nemzetiszocialista politikus lett. A Führer már 1925-ben átlátta, hogy három teendője van, ha vissza akarja szerezni pártbéli teljhatalmát, mégpedig a pénzszerzés, egy hozzá hűséges félkatonai szervezet létrehozása, és egy párton belüli tisztogatás megszervezése. A teendőknek azonnal neki is látott, és 1925 és 1926 közt jelentős kapcsolatrendszert épített ki a Ruhr-vidéki nagyiparosokkal, melyeknek nagy része, a kommunista mozgalmaktól félve, Hitlert kezdte el támogatni, akik hatékony védelmet ígért nekik cserébe.

Megkezdte a párton belüli tisztogatást is, és sorra leváltotta az által nem megbízható embereket, kialakítva egy hozzá hűséges vezetést. A túl nagy befolyással rendelkező Strassert és Röhmöt azonban ekkor még csak részben tudta visszaszorítani, de elhatározta későbbi végső eltávolításukat. Ennek érdekében hozta létre 1925-ben az SS –t (Schutz-staffel = védosztag) mely névleg testőrségként jött létre ám valójában a Röhm vezette SA ellensúlyozását szolgálta. Élére először Joseph Berchtold, a Völkischer Beobachter munkatársa került, ám négy évvel később 1929 január 6-án Heinrich Himmler vette át a parancsnoki teendőket.

Hitler politikai fordulópontja a nagy gazdasági világválság során érkezett el, amely Németországot 1930-ban érte el. Az 1919-ben megalakított demokratikus rendszert a konzervatívok sosem fogadták el igazán, ugyanakkor a fasizmust ellenezte ez a rendszer. A szociáldemokraták és a hagyományos parlamenti pártok nem tudtak megbirkózni a gazdasági válság okozta problémákkal. 1930-ban a Nemzetiszocialista Párt a viszonylagos ismeretlenségből hirtelen 18,3%-ot szerzett és 107 képviselői helyet a Reichstagban, amellyel a második legnagyobb párttá vált.

Hitler a német parasztok, háborús veteránok, középosztálybeliek támogatására apellált, akik az 1920-as infláció és a gazdasági válság következtében fellépő munkanélküliség legnagyobb szenvedői voltak. A városi munkásság általában közömbös volt Hitler nézeteivel szemben, Berlin és a Ruhr-vidék pedig különösképpen ellenséges volt. Az 1930-as választás kifejezetten bukásnak számított a jobb-közép kormánynak, amelyet most egy többségi ellenzék fogadott a Reichstagban.

Hitler pártja tehát előretört, és a válságért a kommunistákat és zsidókat okoló beszédeire egyre többen kezdtek odafigyelni. Népszerűsége 1930 után érezhetően kezdett emelkedni, így meg merte kockáztatni, azt is, hogy a parlamenti választásokon túl induljon a köztársasági elnöki pozícióért is. Ám 1931-ben Hindenburg újra nyerni tudott, bár Hitler „tisztes” eredménnyel, 35%-ot tudott felmutatni. Hindenburg feloszlatta a kormányt és újat nevezett ki a konzervatív Franz Papen vezetésével, amely azonnal új parlamenti választásokat indított. 1932 júliusában a Náci Párt 230 képviselői helyet nyert, ezzel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban. Mivel a nácik és kommunisták most többséget szereztek a parlamentben, egy középpárti kormány alakítása lehetetlenné vált. A Papen kormány bizalmatlansági indítványon, 84%-kal elbukott.

A centrum párti Brüning kancellársága után (1930 szept-1932 márc) Franz Papen lett Németország vezetője (1932 márc-1932 dec) és kancellári ideje alatt zajlott a nácik legnagyobb sikerét hozó 1932-es választás. Az 1932 július 31-én megtartott választásokon ugyanis a Náci Párt 37,4%-ot elérve, összesen 230 képviselői helyet szerzett, ezzel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban.

Azonban Hindenburg világosan látta, győzelmük ellenére a 230 mandátum nem elég a stabil kormányzáshoz, így 1932 novemberére megint új választást írt ki. Az új voksolástól Hitler azt remélte, ezúttal megszerzik az egyértelmű többséget a parlamentben, így Hindenburgnak sem lesz aggálya kinevezését illetően. Ám a várt elsöprő náci győzelem elmaradt, mivel az 1932 november 6-án lezajlott új parlamenti választásokon az NSDAP kétmillió szavazatot veszített, és az előző 37,3% helyett csak 33,1%-ot ért el. (A 230 képviselő helyett 196-ot szerzett.)

A politikai helyzet tehát továbbra is kétséges maradt, ugyanis bár a nácik szerezték meg újra a szavazatok többségét, sem ők, sem a korábban évtizedeken át hatalmon lévő weimári koalíció pártjai, sem a kommunisták nem tudtak elegendő többséget szerezni ahhoz, hogy a parlamentben túlsúlyt alkotva, önmagukban tudják vezetni az országot.

A bizonytalan helyzetben Hindenburg végül egy szükségkormányt nevezett ki, Kurt von Schleicher tábornok vezetésével. Az új kancellár titkos ígéretet tett arra, hogy megkísérel összehozni egy olyan kormányzóképes koalíciót, melybe a szociáldemokraták mellett, a Hitlerre szembeforduló, disszidens nácikat is beveszi. Schleicher Hitler fő vetélytársával Gregor Strasserral akart összefogni, akinek a támogatásért fejében alkancellári posztot ígért.

Ám a náci párt kettészakítása kudarccal végződött, mivel Hitler tudomást szerzett Schleicher és Strasser titkos megbeszélésiről, és miután összehívta legfőbb vezetőit, és hűségükről megbizonyosodott, leváltotta Strassert, aki el is menekült Németországból.

Schleicher koalíciós kísérletének bukása után Hindenburg belátta, hogy egyszerűen nincs a nácikon kívül semmilyen más politikai erő, mely átvehetné az ország irányítását. Így 1933 január 30-án Hitlert kancellárrá nevezte ki, és megbízta a kormányalakítással.

A nácik pártja elvben a Nemzeti Párttal koalícióban került kormányra, ám Hitler már a hatalomra kerülésük elején megszerezte a legfontosabb kulcspozíciókat, így Joseph Goebbels lett a propaganda miniszter, Wilhelm Frick a belügyminiszter, és Hermann Göring a porosz miniszterelnök. Hitler azonban 1933 elején pontosan tudta, hogy győzelme még nem teljes, mert Hindenburg nem tett le a kormányzóképes többség kialakításának tervéről, és hamarosan újra választásokat fog kiírni. Ezért megtette a megfelelő előkészületeket. Ezek közt első helyen állt, a legfőbb rivális kommunisták visszaszorítása. Az 1933 február 27-én ismeretlen körülmények közt kigyulladt Reichstag nyomán kialakuló országos felháborodást a kommunisták ellen fordította és hivatalosan is őket vádolta az akció végrehajtásáért.

Hitler a válságosnak feltüntetett helyzetet ürügyként felhasználva letartóztatta a kommunista párt vezetőit, sőt az állampolgári szabadságjogok felfüggesztését is elrendelte. Ilyen előzmények után, a kommunisták ellen hangolt és megfélemlített lakosság az 1933 március 5-én megtartott választásokon 43,9%-ban a nácikra szavazott, és ezzel megvalósult egyértelmű többségük a parlamentben.

A nagy győzelmet kihasználva Hitler azonnal megszavaztatta az ú.n. Felhatalmazási Törvényt, mely diktátori jogokat biztosított neki, ugyanis kimondta, hogy a kormány a parlament nélkül is alkothat törvényeket. A parlament tehát gyakorlatilag ezzel feleslegessé vált, akárcsak a pártok.

Ezek után egy sorozat rendelet következett, amely betiltott minden más pártot és ellenzéki mozgalmat. Pár hónap alatt Hitler autoriter hatalmat nyert. Hindenburg meghalt 1934-ben. Új elnökválasztás kiírása helyett Hitler kabinetje egy új törvényt adott ki, amely az elnöki és kancellári jogokat összevonta, és azt a „Vezér és Nemzeti Kancellár” cím alatt Hitlernek adta. Ezt a rendeletet a náci párt szerint 90%-os többséggel megszavazták egy látszatszavazáson. Ezek után egy addig példátlan lépéssel Hitler elrendelte, hogy a hadsereg minden egyes tagja személyes esküt tegyen a személye iránti hűségre.

Hitler párton belüli teljes egyeduralmának kialakítása

Bár 1933-ban Hitler megszerezte Németország vezetését, még mindig tartott attól, hogy saját pártján belül felbukkan egy riválisa, aki az SA –ra támaszkodva átveszi tőle a hatalmat. Így azt gondolta, csak akkor lehet teljes biztonságban, ha felszámolja magát az SA-t. Természetesen legjobban Ernst Röhm puccskísérletétől tartott, hiszen Röhm pozíciójánál fogva rendelkezett az SA teljes létszámával, így akár arra is parancsot adhatott, hogy erőszakkal távolítsák el Hitlert és egész környezetét. (Vélhetően fordított esetben maga Hitler nem habozott volna ezt megtenni, ha Röhm állt volna a párt élén, és ő lett volna az SA ura.) Ki kell emelni azt is, hogy az egykori jóbarát Ernst Röhm a nemzetiszocialista eszmékből a szocialista részt képviselte, míg Hitler környezete (Himmler, Göbbels és Göring) a nemzeti eszmék elkötelezettje volt. Így a szembenállás egyben ideológiai vitát is jelentett, és a párt kettészakadásával is fenyegetett.

Az SA elleni nagy tisztogatásra végül 1934. június 29-30 közötti éjszakán került sor. Ez volt a „hosszú kések éjszakája”. Ekkor kivégezték az SA 130 vezetőjét, majd letartózatták Ernst Röhmöt is, akit később ki is végeztek. A nagy mészárlás után Hitler mindenkitől megkövetelte a személyéhez való feltétlen és teljes hűséget illetve engedelmességet.

A Holocaust végrehajtását és náci hatalom biztosítását végző szervek

A Sturmabteilung (SA)

Sturmabteilung (röviden SA) eleinte a náci párt verőlegényeinek csapatából állt fel, akik a baloldali pártokkal vívott utcai „összecsapásokban” ököllel, botokkal, később komolyabb fegyverekkel harcoltak a párt ellenfeleivel, riválisaival. Később a párton belüli SA rendfenntartó csapatok arra is szolgáltak, hogy a Hitler körüli vezető káderek céljait a helyi pártszervezetekben keresztülvigyék. Az SA 1921 november 4-én kapta meg hivatalosan az NSDAP gyűlés-őrsége a „Sturmabteilung” címet egy müncheni sörözőben (Hofbräuhaus) tartott nagy rendezvény alkalmából, melyet a nácik utólag „terem-csatának” neveztek el. Ekkortól – 1921 –től –  SA feladata némileg módosult, és az NSDAP hivatalos gyűléseinek védelme mellett új célként meghatározásra került a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé alakulás is.

Hamarosan kialakult az SA egységes egyenruhája is, a barna ing. Az 1923-ban Ausztriába menekülő Gerhard Roßbach SA-führernek sikerült egy nagyobb tétel barna inghez jutnia, így először 1925 április 25 –én a Roßbach SA különítmény már ezen egyenruhában masírozott az utcákon. Később a barna inget minden SA-tagnak magának kellett megvásárolnia, emiatt (főként a korai fotókon) gyakran látni hiányosan felszerelt tagokat. A bal karon horogkeresztes szalagot viseltek, ez vörös alapon fehér körben egy fekete horogkeresztből állt.

Bár az SA élére hivatalosan csak 1928 –ban került Hermann Göring, már évekkel korábban, a müncheni sörpuccs idején (1923 november 9) ő vezette harcba az SA legényeket. A párt 1925 –ös újraalakulása után az SA- t megint felállították, eleinte Franz Pfeffer von Salomon, majd 1930 –tól Ernst Röhm vezetése alatt. Az SA megnövekedett a gazdasági válság és az NSDAP választási győzelme együtthatásaként. 1930-ban 60-80000 tagot számlált és 1932-ben már mintegy 220 000 bejegyzett tagja volt. Adolf Hitler 1933. január 30-i birodalmi kancellárrá való kinevezését az eközben több mint 400 000 főre növekedett SA egy éjszakai fáklyás felvonulással ünnepelte, mely Berlinben a Großer Stern-től indult és a brandenburgi kapun át jutott el a kanzellári hivatalig a Wilhelmstraße-n.

Hitler számára az SA épp annak terrorja miatt a hatalomátvétel első fázisában rendkívül hasznos volt. Segítségével meg tudta félemlíteni és terrorizálni az ellenlábasait, másrészt a konzervatív erők előtt lehetővé tette számára , hogy mint egyetlen az SA-t visszafogni képes személy lépjen fel. Ha a körülmények azt kívánták, azzal fenyegetett közvetve, hogy az SA-nak tényleg szabad kezet fog adni, ha nem, akkor megígérte, szelídebbre fogja majd őket. Taktikájával elérte, hogy a konzervatívok elfogadták a terrort és ráadásul díjazták neki, hogy ezt a terrort „egy elviselhető szinten” tudja tartani.

Az SA történetének fordulópontja 1934 –ben jött el, Hitler ugyanis ekkor fordult szembe a hatalmára már veszélyes szervezettel. 1934 június 30-án felkereste Röhmöt a nyaralóhelyén, Bad Wiessee-n. Azzal vádolta őt, hogy puccsot tervez ellene. A hosszú kések éjszakáján (1934 június 29-30) óvatos becslések szerint is 130 SA vezetőt végeztek ki. Magát Röhmöt július 1-jén Theodor Eicke , a halálfejesek parancsnoka és helyettese Michel Lippert lőtte le saját cellájában.

Az SS és a Biztonsági Főhivatal (RSHA)

Adolf Hitler hatalomra kerülése után hármas célt tűzött ki maga elé: egyrészt fent akarta tartani a náci párt németországi egyeduralmát és diktatúráját, másrészt uralma alá akarta hajtani egész Európát, hogy egy ezer évig fennálló német birodalom születhessen, harmadrészt pedig meg akarta valósítani pártjának programját, és ennek részeként el akarta távolítani – később elpusztítani – az árja fajra veszélyes alantas népeket, mint a zsidókat, cigányokat, és színes bőrű etnikumokat.

Hitler a célok megvalósítása érdekében hármas hatalmi struktúrát alakított ki, mely a pártvezetés, a hadsereg, és a„mindenható” biztonsági főhivatal „oszlopain” nyugodott. Először a hatalom első „oszlopának” kialakítását hajtotta végre, amikor megteremtette a náci párthoz feltétlen hűséggel viseltető politikai vezetők: miniszterek, diplomaták, pártemberek, és tanácsadók körét. Olyan nevek kerültek ezen „oszlop” élére, mint Hermann Göring, Rudolf Hess, Joseph Goebbels, Martin Bormann, Joachim von Ribbentrop, és Albert Speer. Második lépésben Hitler megteremtette a német nemzeti hadsereget (wermacht) mely a háború kirobbanásakor mintegy 7 millió német katona révén, Európa legnagyobb haderejét képviselte. Hitler 1938 –ban megszüntette a hadügyminisztériumot, és helyette közvetlenül saját kezébe vette a haderő irányítását. Létrehozta az Oberkommando der Wermachtot, mely Wilhelm Keitel tábornagy irányításával közvetlen Hitlertől kapta az utasításokat, majd gondoskodott arról is, hogy a német hadsereg teljes állománya ne csupán a hazára, hanem személyesen Adolf Hitlerre is esküdjön fel.

A megbízható és hűséges náci vezetők és közvetlen a Führernek engedelmeskedő haderő létrehozása után azonban a Führernek szüksége lett egy olyan szervezet megteremtésére is, mely biztosította és garantálta a náci diktatúra fennmaradását, szavatolta a belső ellenségek elpusztítását, és egyúttal végrehajtotta a náci párt programjában kezdetektől szereplő zsidóellenes intézkedések végrehajtását is. Vagyis segített megvalósítani a hatalomra kerülésekor megfogalmazott hármas célból kettőt. A szervezet megteremtésére azért is szükség volt, mert 1933 és 1939 között a biztonsági feladatokat több, egymással átfedésben álló, és központi összefogás nélküli hivatal – szervezetlenül – látta el. A GESTAPO (Geheime Staatspolizai, vagy Titkos Államrendőrség) mellett működött még a Kripo (Kriminalpolizei – Bűnügyi Rendőrség) illetve az SS –en belüli SD (Sicherheitsdienst – Biztonsági Szolgálat, Hírszerzés), ráadásul hasonló feladatokkal ugyancsak rendelkezett az SA is. A négy hivatal, és szervezet egységes irányítás alá rendelését először Heinrich Himmler vetette fel Hitlernek. Egy olyan hatalmas csúcshivatal tervét javasolta („állam az államban”) mely központi irányítása alatt vezette volna az összes biztonsági szolgálatot. Himmler eredetileg agrármérnökként egy műtrágyagyár művezetője volt. Később, 1923-ban belépett a náci pártba, és Gregor Strasser titkáraként, – a parlamenti képviselő bizalmasaként – gyorsan emelkedett a párt ranglétráján. Először 1929 január 6 –án az SS (Schutz-staffel, azaz véderő osztag) vezetését szerezte meg. Himmler a kezdetben alig 280 fős egységből néhány év alatt egy több ezres fegyveres testületet szervezett, mely rajta kívül kizárólag a Führernek tartozott engedelmességgel. Később az SS -t két külön részre bontotta, a Waffen-SS –re és az Algemeine-SS –re. Az előbbi végezte az 1933 -tól létrejövő koncentrációs táborok őrzését (Totenkopf-SS) a zsidók elfogását, és egyéb rendőri-nemzetbiztonsági feladatokat, míg az utóbbi a harctereken teljesített frontszolgálatot. (Az SS a világháború idejére már egy 700 ezer fős hatalmas apparátussá nőtte ki magát.)

Az SS „főpróbáját” és ezáltal Himmler „debütálását” az 1934 –es hosszúkések éjszakája jelentette, amikor Hitler utasítására az SS egyetlen nap alatt 130 kivégzést hajtott végre, eltávolítva az SA teljes vezérkarát. Himmler a rendkívül jól sikerült bizonyítás után tovább emelkedhetett a párt ranglétráján, és hamarosan Bajorország gauleitere (náci körzetvezetője) lett. Folyamatos sikerei miatt a Führer 1934 április 19 -én kinevezte a GESTAPO élére. Mivel a kinevezéssel hatalma már kiterjedt az SS -re, a GESTAPO -ra, és az első koncentrációs táborokra is, így a náci párt felső vezetésébe is bekerült. Ám a leendő reichsführer még nagyobb hatalomra vágyott és a birodalmi belügyminiszteri poszt megszerzését tűzte ki céljául.

A cél elérése érdekében maga mellé vette a tengerészettől frissen leszerelt Reynhard Heydrich hadnagyot, aki hihetetlen szervezőkészsége révén hamarosan Himmler jobb keze, és SS-Obergruppenführeri rendfokozatban az SS egyik vezetője lett. Az ő javaslatára alakították ki az SS –en belül a Biztonsági Szolgálatot (Sicherheitsdienst = SD) mely a párt titkosszolgálataként kezdett működni. Ennek első vezetője maga Heydrich lett. Himmler és Heydrich innentől közösen emelkedtek a ranglétrán. Amikor később Himmler a rendőrségi szervek legfelsőbb irányítója és a belügyminiszter helyettese lett, Heydrich került az összes biztonsági szervet egyesítő Biztonsági Főhivatal élére.

A háború „előestéjén” 1939 –ben kettejük javaslatára megtörtént a biztonsági szervek egyesítése, és a Gestapo, Kripo, SD összevonásából megszületett a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt = RSHA). (Eredetileg a főhivatal már 1936 –ban létrejött, de teljes hatáskörét csak 1939 –ben nyerte el.) A Birodalmi Biztonsági Főhivatalt és az SS –t egyaránt Himmler vezette, az ő személye kötötte össze a két szervezetet. Később, Heydrich befolyása is tovább nőtt, amikor beosztása mellé megkapta a Cseh protektori kinevezést is, mely 1942 júniusában halálát is okozta (merénylők gyilkolták meg) Mire Himmler 1943 augusztus 24 –én végre birodalmi belügyminiszter lehetett (Dr. Wilhelm Frick utódjaként) már egy új felfedezett, Ernst Kaltenbrunner állt a Biztonsági Főhivatal élén.  A Biztonsági Főhivatal összesen 7 egységre (hivatalra) oszlott:

1: Személyzeti ügyek hivatala
2: Gazdasági, igazgatási ügyek hivatala
3: Információs ügyek hivatala (belső kémkedés az értelmiségiek, társadalmi csoportok körében)
4: Titkos Államrendőrség (Geheime Staatspolizei) GESTAPO. A 4-es hivatalnak 6 csoportja:
A) Kommunisták, liberálisok figyelését végző csoport (ügyosztály)
B) Zsidók összegyűjtését, deportálását végző csoport. Holokausztot végrehajtó osztály
C) Fogva tartásokért felelős csoport (ügyosztály)
D) Külföldiek eltávolításáért felelős csoport (ügyosztály)
E) Kémelhárítást végző csoport (ügyosztály)
F) Határrendőrség csoportja (ügyosztálya)
5: Köztörvényes bűnözők elfogását végző csoport (ügyosztály)
6: Külföldi hírszerzésért felelős csoport (ügyosztály)
7: Irattár csoport (ügyosztály)

Természetesen a Holocaust szempontjából a legfontosabb egységet a IV. jelzésű hivatal jelentette, mivel ennek B) csoportjához tartoztak a „zsidó ügyek”. A IV/B osztály élén Adolf Eichmann állt.

Adolf Eichmann

A Holocaust története szempontjából Himmler, Heydrich és Kaltenbrunner mellett kiemelkedő jelentőséggel bírt Adolf Eichmann személye. A Himmlernél alig hat évvel fiatalabb Eichmann ifjúkorát az ausztriai Linzben töltötte (csakúgy, mint Hitler). Villamosmérnöknek tanult, azonban tanulmányait nem tudta befejezni pénzügyi okok miatt. 1932-ben, Bécsben lépett be a nemzetiszocialista pártba, majd Hitlerhez hasonlóan ő is Németországba települt. Itt csatlakozott az SA –hoz. A zsidó ügyekkel 1935 –től kezdett foglalkozni, amikor Berlinben az SD központban kezdett dolgozni. Később 1937-ben Palesztinában tanulmányozta a zsidó kivándorlás lehetőségeit, majd 1938-tól a bécsi Zsidó Kivándorlás Központi Hivatalát vezette. Alig egy évvel később, 1939 végén került a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV-B-4 (zsidóügyi) ügyosztályának vezetői székébe.

Eichmann a Holocaust „kulcsembere” volt. Bár az általa vezetett ügyosztály csupán egy hét hivatalból álló szervezet egyik alárendelt egysége volt, mégis 6 millió ember életéért volt felelős. Ez a különleges helyzet magyarázza azt is, hogy hogyan lehetett egy „egyszerű” alezredes (SS-Obersturmbanführer) milliók deportálásának felelőse. Eichmann munkája elsősorban adminisztratív jellegű feladat volt, mondhatni egy könyvelő szakértelmét és alaposságát igényelte. Ügyosztályának kellett minden meghódított országban számba venni az összegyűjtendő zsidó lakosságot, illetve megszervezni elszállításukat és megsemmisítésüket.

A náci ideológia, a fajelmélet

A Hitler által a náci párt programjába beillesztett fajelmélet több évszázados múltra tekintett vissza. August William Schlegel (1767-1845) 1800-as évek elején fogalmazta meg először az árja azaz felsőbbrendű ember teóriáját. Véleménye szerint az első civilizáció India északi területein alakult ki, nyelve a szanszkrit volt. Ez a harcos faj meghódította az egész világot, és útjaik során megalakították az első történelmi civilizációkat. Ezek a civilizációk indogermán nyelvjáráson alapuló nyelveket beszéltek, és nordikus testi vonásaik voltak. Schlegel ezeket az ősöket a szanszkrit árja szóról nevezte el, mely nemest, vagy fenségest jelent.

Bár a fajelméletnek Schlegel volt az előfutára, igazi kiteljesedése, megfogalmazása négy XIX. századi író-tudós nevéhez fűződik: Gobineau, Haeckel, Woltmann és Chamberlain.

Néhány évtizeddel Schlegel után, 1853 -ban Joseph-Arthur de Gobineau gróf (1816-1882) francia író az Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről (Essai sur l’inegalité des races humaines) című munkájával indította el a fajelmélet tudományos megfogalmazásának igényét. Munkájában az emberiséget alkotó fajok eltérő értékéről írt, és kifejtette ki, hogy csak a tiszta fajok vihetik előbbre az emberiséget. Szerinte a legtisztább, legnemesebb és ezért legértékesebb fajt a fehérek alkotják. Részben Schlegel tanaira támaszkodva Ernst Haeckel (1834-1919) német biológus, pszichológus, anatómia professzor a darwinista evolúciós elmélet mintájára a századfordulót megelőző években felépítette az árja fajelmélet alapjait. Tanulmányaiban azt fejtegette, hogy a különböző fajok nem egyenrangúak, a rasszok génállományukban hordozzák őseik tanításait, az alsóbbrendű fajok pedig megpróbálnak keveredni az árják leszármazottaival, fertőzve ezzel a nemes vérvonalat. Gobineau és Haeckel után Ludwig Woltmann (1871-1907) német antropológus következett a fajelmélet kidolgozóinak körében. Woltmann az 1903 –ban írt Politikai antroplógia című művében már azt a következtetést vonta le, hogy a zsidó nép alacsonyrendű és ártalmas, mert a származásában gyökerező hibák kiirthatatlanok. Woltmannal majdnem egy időben kezdte meg fajelmélettel foglalkozó „munkásságát” Houston Steward Chamberlain (1855-1927). Chamberlain bár Angliában született, 15 éves korától Németországban élt és szerzett természettudományi doktorátust, illetve lett Richard Wagner veje. Chamberlain 1899 –ben írta meg „A 19. század alapjai” (Die Grundlagen des 19. Jahrhunderts) című művét, melyben a zsidókat alsóbbrendű, káros fajnak, míg a nordikus, északi emberfajt felsőbbrendűnek minősítette. Művét Hitler is olvasta, sőt az 1920 –as évek elején személyesen is találkozott Chamberlainnal, így bizonyos, hogy az angol származású tudós nagy hatással volt a Führer gondolkodására.

A későbbi években egymás után bukkantak fel további „tudósok”, kutatók, biológusok, akik a fajelméletet elfogadható tudományos tételként kezdték bemutatni: August Thienemann (1882-1960); Karl Ernst Haushofer (1869-1946); Karl Maria Wiligut; Bruno Beger; Hans Günther, Ludwig Gumplowicz, Gustav Ratzenhofer.

A fajelméletet megteremtő négy tudós (Gobineau, Haeckel, Woltmann, Chamberlain) munkáságát az 1920 –as években a frissen létrejött náci párt vezető szónokai elevenítették fel, amikor írásaik bizonyos részeit beemelték 25 pontos pártprogramjukba majd egyre többször hangoztatták gyűléseiken. Hitler főképp azt használta ki, hogy sikerült elnyernie a tömeg tetszését az antiszemitizmus hangoztatásával, így mindig a zsidókat tette felelőssé mindenért, bármit képviselt is ellenfele, azt a zsidók találmányának bélyegezte. A zsidók démonikus, idegen lények lettek, akik gazdasági összeomlással, nyomorral fenyegetik az árja fajt, melynek életét kihasználják és „vérét szívják”, akár a fertőző baktériumok, vagy férgek. A radikális antiszemitizmus a náci szónoklatok révén már az 1920 –as évek végén a zsidók létezéshez való jogát kezdte tagadni.

A 19. században létrejött fajelméletet a nácik jelentősen „továbbfejlesztették”, amikor 1930 -ban Alfred Rosenberg (1893-1946) Hitler korai harcostársa, a náci párt egyik alapítója (1919 óta tagja) megírta a Huszadik század mítosza című 700 oldala művét, melyben kifejtette és megfogalmazta a nácizmus alapjait és filozófiáját. Ebben dolgozta ki elméletét a zsidó világ-összeesküvésről. Szerinte a zsidók diaszpóraként szétszóródva a világban, de egységes irányítás alatt, tudatosan szerzik meg a gazdasági hatalmat, a kultúra és a sajtó kulcspozícióit, majd ezek birtokában a gazdasági hatalmat politikai hatalommá váltják át. Rosenberg ezen állításai világszerte nagy visszhangot váltottak ki. Foglalkozott továbbá az északi faj mitológiájával és a szvasztika (horogkereszt) misztikumával. Ő integrálta a náci filozófiába Nietzschét, Wagnert, a nagy jövendölőt, Paul de Lagardot és mint prófétákat Gobint és Houston Stewart Chamberlaint.

A Rosenberg által leírt náci ideológiának és fajelméletnek a népszerűsítéséről az 1930 –as évektől Joseph Goebbels és Julius Streicher gondoskodtak. Goebbels még 1922 –ben Heidelbergben szerzett irodalmi doktorátust, majd két évvel később csatlakozott Hitlerhez és belépett a náci pártba. Amikor Hitler felismerte a szónokláshoz, propagandához és szervezéshez való kivételes tehetségét, hatalomra jutása után kinevezte a III. Birodalom információs- és propagandaminiszterévé, később a német kultúra és művészet miniszterévé. Julius Streicher (1885-1946) bajorországi tanítóként kezdte pályafutását, ám 1922 –ben csatlakozott a nácikhoz, ahol szadista és vak zsidóellenes érzelmei miatt gyorsan Hitler egyik kedvence lett. A Führer a „nácizmus fővárosába” küldte, ahol gauleiter (kerületi pártvezető) lehetett, majd 1924 –től létrehozhatta és szerkeszthette a Der Stürmer (Az ostromló) című zsidóellenes hetilapját. Az újság a “Völkische Beobachter”-rel ellentétben gyakran zsidókról készült vulgáris karikatúrák formájában próbálta terjeszteni és szítani a zsidógyűlöletet.

A fajelméletnek sajátos „továbbfejlesztése” volt az élettér elmélet (lebensraum) melyet Hitler először a Mein Kampf nevű írásában tett közzé. A Führer a Chamberlain által megfogalmazott felsőbbrendű német árja faj számára misztikus joggá, sőt kötelességgé tette a körülötte lévő többi nép és ország feletti uralkodást. Vagyis az élettér elmélet alapján a németeknek felsőbbrendűségük miatt joguk van meghódítani az alsóbbrendű keleti országokat, és a túlnépesedés és élelemszerzés elkerülése érdekében elvenni ezen népek földjeit, majd uralkodni felettük. Hitler és fő ideológusa Alfred Rosenberg a világ népeit három kategóriába sorolta: az első kategóriába tartoztak az árják, a legkiválóbb származással rendelkező felsőbbrendű faj tagjai. Hitler ide sorolta a németek mellett az angolokat és a skandinávokat is. A nácik szerint az árja faj dolga az uralkodás, hódítás és a vértisztaság megőrzése volt. Bár az árja faj egyértelmű külső jegyeket hordozott – mint a magas termet, a magas homlok, a kék szem és szőke haj – a náci párt néhány vezetője tekintetében kínos kivételeket kellett tenni. Ilyen kínos kivétel volt természetesen maga a Führer is, aki a 170 cm körüli testmagasságával, keskeny vállú, széles csípőjű – asszonyosnak mondható – testalkatával és barna hajával nem volt éppen az árja faj tipikusnak mondható megtestesítője. Hasonló gondok voltak a szintén nem túl magasra nőtt, szemüveges, csapott vállú Himmlerrel is. Az ő esetükben beosztásuk magas szintje miatt senki nem merte kétségbe vonni „fajtisztaságukat”, ám a párthoz később csatlakozók és az SS be jelentkezők esetében az alapos családfavizsgálat mellett gyakran követelték az árja jegyek meglétét is. Az SS például sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy tagjai közé csak a 180 cm feletti árják léphettek be.

Azért a nácik közt akadtak olyanok is szép számmal akik mindenben megfeleltek a felsőbbrendű külső jegyeknek. Részben ennek köszönhetően futott be például fényes karriert a katonás alkatú 187 cm magas Wilhelm Keitel, vagy a szálfa egyenes, szőke, kékszemű Reinhardt Heydrich.

A fajelmélet hitleri értelmezésében a népek második csoportját a segédnépek alkották, akik már alacsonyabb szinten álltak, így – akár fizikai munkával is – ki kellett szolgálniuk az uralkodó fajt. A nácik szerint ezen népeknek nem szabadott elszaporodnia, és csupán alapvető készségeket – írás, olvasás – kellett megtanulnia. Hitler ide sorolta a franciákat, spanyolokat, olaszokat, portugálokat, románokat, magyarokat és a szlávokat. A fajelmélet harmadik – legalsó – kategóriáját a káros, így kiirtandó népek alkották. Ide tartoztak a zsidók, a feketék, az indiánok és más színes bőrű fajok.

A Holocaust a háború kirobbanása előtt

A Holocaust – a zsidók üldöztetése, és tömeges meggyilkolása – az 1933 és 1939 közti években kezdődött. A második világháború idejére kialakult „hármas megoldás” (megkülönböztetés, összegyűjtés és elpusztítás) közül ekkor még „csak” az első fokozat megvalósítása kezdődött meg.

Az első hivatalos zsidóellenes intézkedések még vallási alapon, vagyis a zsidó felekezethez tartozás szerint határozták meg, hogy ki számít zsidónak. A zsidókat sújtó első rendelkezések 1933 márciusában kezdődtek, amikor a nácik rendeletekkel kezdték korlátozni a zsidó értelmiségiek munkavállalását. Először a zsidó tanárok, ügyvédek, bírók munkavállalását tiltották, illetve ezzel szinte párhuzamosan minden zsidót kizártak a betegbiztosítási rendszerből, és megtiltották számukra, hogy az árjákkal közös sportegyesületekbe, vagy strandokra járjanak. Alig egy hónappal később, 1933 április 7 –én megszületett az állami hivatalnokok átvilágításáról szóló törvény, mely a zsidó származású tisztviselőket azonnali hatállyal kényszernyugdíjba helyezte, kivéve azokat, akik már 1914. augusztus 1. előtt is állami hivatalnokként dolgoztak. Később – 1933. április 17-én – hatályba lépett az Árja-rendelet, mely minden olyan embert alacsonyabb rendűnek minősített az árjákhoz képest, akinek egyáltalán nem volt a szülei illetve nagyszülei között árja.

Az első, 1933 –as zsidóellenes rendelkezéseket az 1935 –ös nürnbergi törvények követték, melyek már faji (etnikai) vagyis származási alapon határozták meg a zsidókat. Megszületett a kategorizálás: a zsidó, az elsőfokú keverék és a másodfokú keverék megkülönböztetés. A törvények szerint zsidónak az minősült, akinek minimum 3 nagyszülője volt zsidó. Elsőfokú keverék volt az a személy, akinek kettő-, másodfokú keverék, akinek egy nagyszülője volt zsidó. Emellett származástól függetlenül zsidónak minősültek a zsidó hit-község tagjai.

A nürnbergi zsidótörvények 1935 szeptember 15 –én végérvényesen elvágták a zsidókat a keresztény lakosságtól. A zsidók azonnal elvesztették német állampolgárságukat – és az ezzel járó jogaikat (pl.: szavazati jog) – illetve megtiltották számukra a németekkel történő házasságkötést, illetve szexuális kapcsolatot. A már korábban megkötött zsidó-keresztény vegyesházasságokat azonnali hatállyal érvénytelenítették. A rendelkezés azt is megtiltotta, hogy a zsidók német alkalmazottakat tartsanak.

Az 1935 és 1941 közti években megszületett további zsidóellenes rendelkezéseket három csoportba lehet sorolni. Az első csoportba tartoztak a zsidók munkavállalását korlátozó törvények, a másodikba a zsidók szabad mozgását, árjákkal való keveredését tiltó, míg a harmadikba a zsidók anyagi tönkretételét és nyilvános megkülönböztetését szolgáló rendelkezések tartoztak.

1) A zsidók munkavállalásának tiltását tekintve az 1933 –as tanári, ügyvédi, bírói és hivatalnoki pályák tilalmát 1935 –ben követte az írói, zenészi és régiségkereskedői hivatások betöltésének tiltása. Később, az 1936 és 1939 –közti években pedig további korlátozó jogszabályok születtek, melyek tiltották, hogy a zsidó orvosok, állatorvosok, újságírók, könyvkiadók, könyvárusok, színészek, kereskedők, kézművesek, gyógyszerészek, ápolónők dolgozni tudjanak, illetve, hogy bármilyen felsőoktatási intézményben tanulni tudjanak és doktori címet szerezzenek. (1936 –ban még az írógépeik beszolgáltatását is elrendelték.)

2) Az 1935 és 1939 közt kiadott zsidótörvények második csoportjába tartozó rendelkezések minden módon tiltották a zsidók és nem zsidók keveredését, közös helyeken való tartózkodását. Így született meg 1938 –ban a zsidó felnőtteknek a moziba és színházba, zsidó gyermekeknek pedig az iskolába járásának megtiltása. Később, 1939 –ben a zsidók számára este 8 óra utánra kijárási tilalmat rendeltek el, illetve bevezették, hogy a zsidók csak délután 4 és 5 óra közt mehettek az élelmiszerboltokba. Mindezen felül, már 1935 –től a zsidókra nézve gyülekezési tilalom volt érvényben. (Már a háború alatt, 1941 –ben lépett hatályba az a jogszabály mely szigorúan tiltotta, hogy a zsidók a tömegközlekedést – buszokat, villamosokat, vonatokat – használhassanak.) Kerékpárjaikat 1936 –ban, autóvezetői jogosítványaikat 1938 –ban, rádióikat pedig 1939 –ben kellett beszolgáltatniuk.

3) A zsidók anyagi tönkretételét és nyilvános megkülönböztetését célzó törvények közt először 1938 –ban az ingatlan vásárlási és birtoklási tilalmat bevezető jogszabály született meg. Ez azt jelentette, hogy a Német Birodalom területén egyetlen zsidó sem birtokolhatott lakást, házat, és nem is vásárolhatott ingatlanokat. Ezen rendelkezéshez kapcsolódott a örökítés korlátozása, mely tiltotta, hogy a németek bármit is zsidókra hagyományozzanak. Ugyancsak 1938 –ban rendelték el, hogy minden zsidó pontosan határozza meg a hatóságok felé vagyonát, ami után az 5000 RM vagyonnál többel bíró zsidóknak a vagyonuk értékének 20%-át négy részletben be kell fizetniük az adóhatóságoknak 1939. augusztus 15-éig. Később, 1939 –ben rendelték el, hogy a zsidóknak kötelező beszolgáltatni ékszereiket, drágaköveiket, arany és ezüst értéktárgyaikat. Az első nyilvános megkülönböztetés 1938 –ban kezdődött, amikor a zsidók útleveleibe kötelezően beleütötték a „J” betűt. Később 1941 szeptember 1 –én már minden 6 év feletti zsidó lakost „zsidó” felirattal ellátott sárga Dávid-csillagot viselésére köteleztek! A háború kirobbanása alatt, ugyancsak 1941 –ben született meg a kényszermunka rendelet, mely minden zsidó számára kötelezően előírta kényszermunka végzését, majd 1942 július 11 –én megkezdődött a berlini zsidók Auschwitzba deportálása.

A kristályészaka

A korlátozó törvények kiadása mellett – azzal párhuzamosan – 1938 –tól a német városokban mind gyakoribbak lettek a spontán, illetve nácik által kezdeményezett és gerjesztett zsidóellenes pogromok, melyek során a felbiztatott német lakosság megverte az utcán közlekedő ortodox zsidókat, betörte a zsidó üzleteik kirakatait, vagy megrongálta a zsidók lakásait, házait. A legnagyobb ilyen pogromra 1938 november 9 –ének éjszakáján került sor. Az eseményt az utókor kristályéjszaka (Kristallnacht) néven jegyezte meg, a zsidó üzletek betört kirakataiból szertehulló szilánkok után.

Az erőszakhullám előzménye egy párizsi esemény volt: 1938 november 7 –én Herschel  Grynspan francia zsidó lelőtte a párizsi német nagykövetség titkárát, Ernest von Rath –ot. Válaszul a nemzetiszocialisták a kristályéjszakán 267 zsinagógát raboltak ki és rongáltak meg, valamint romba döntöttek és felgyújtottak közel 7500 zsidó üzletet. További zsidó házak és lakások százait fosztották ki és rongálták meg Ausztriában és Németországban. Meglincseltek közel száz zsidót, és 30 ezer körülire tehető azok száma, akiket ekkor hurcoltak különböző koncentrációs táborokba.

A Holocaust az 1933 és 1939 közti évek zsidóellenes törvényei és pogromjai mellett az első koncentrációs táborok felállításával vette kezdetét. Az első haláltáborokat Heinrich Himmler hozta létre 1933 –ban, amikor a müncheni rendőrfőnöki kinevezés mellé kezébe kaparintotta az SS, majd 1934 –től a Gestapo vezetését is. Az első koncentrációs tábor 1933 –ban nyílt meg Münchentől 20 km –re egy volt lőszergyár területén Dachauban. Himmler eleinte bemutatótáborként és elrettentő példának használta a dachaui tábort. Kezdetben főleg a rezsim politikai ellenségeit, kommunistákat, szociáldemokratákat, szakszervezeti tagokat és néhány konzervatív, liberális, monarchista beállítottságú közéleti személyiséget internáltak. A letartóztatások megfélemlítették a lakosságot. Ismert politikusokat is a dachaui táborba vittek, mint a tartományi parlamentbéli Alois Hundhammert és a Reichstag tagját, Ernst Heilmannt. Hitler személyes ellenfelei is itt végezték, köztük Hans Litten jogász. A tábor neve félelmet keltett a társadalomban és sok másképpen gondolkodó már nem merte kimondani a véleményét. A háború előtti időszak másik két nagyobb koncentrációs tábora Buchenwald és Sachsenhausen volt.

A második világháború első szakasza

1939. szeptember 1-jén kirobbant a második világháború, amikor hajnali 4 óra 45 perckor a a wermacht szárazföldön, a levegőben s a tenger felől támadást indított Lengyelország ellen. A közvetlen ürügyet az SS által szervezett akció szolgáltatta. A lengyel csapatok nem tudtak ellenállni a német fölénynek. A németek a villámháborúnak nevezett taktikával: nagy tömegű páncélos haderővel és kegyetlen bombázásokkal 26 nap alatt lerohanták és legyőzték Lengyelországot. Közben a szovjet hadsereg a németekkel kötött 1939. augusztusi egyezmény (Molotov-Ribbentrop paktum) értelmében bevonult Lengyelország keleti részébe.

A gyors vereséghez hozzájárult Anglia és Franciaország halogató magatartása is. A német támadás hírére mindkét állam ultimátumban követelte a harci cselekmények megszüntetését és a lengyel területek kiürítését. Mivel Németország elutasítólag válaszolt, Anglia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent Németországnak. A nyugati fronton mégsem kezdődött meg a háború. A franciák létszámbeli fölényük ellenére nem kockáztatták a Maginot-vonal biztonságát. 1940 áprilisáig nem történt semmi változás. A németek ülő háborúnak, az angolok unalmas háborúnak, a franciák furcsa háborúnak nevezték a kialakult helyzetet.

1940 tavaszán Hitler új célpontokat szemelt ki magának: Dániát és Norvégiát, majd megkezdődött Nyugat-Európa lerohanása. A német haderő Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül Franciaország ellen vonult, így kerülve ki a Maginot-vonalat. Ezzel befejeződött a „furcsa háború”, és elkezdődtek a Franciaország, majd a Nagy-Britannia elleni támadások. A németek öt nap alatt elfoglalták egész Hollandiát. A védelem kulcspontjait ott is és Belgiumban is ejtőernyősök foglalták el. 1940. Június 14-én a németek bevonultak Párizsba. Júniusban Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és Angliának. Az olasz csapatok azonban nem tudták áttörni az Alpok és a Földközi-tenger között kiépített francia védelmi vonalat. Franciaország északi része a német csapatok megszállása alá került, míg az ország déli része Vichy központtal névleg önálló maradt, az innen kormányzó Pétain marsall fasiszta jellegű rendszert alakított ki.

Franciaország térdre kényszerítése után már csak egy ország maradt Európában, amely még ellenállt és nem volt a németek szövetségese: Anglia. 1940. május 10-én Londonban az új miniszterelnök Winston Churchill lett. A Luftwaffe már májusban elkezdte Anglia bombázását. A brit Királyi Légierő (RAF) és a túlerőben lévő német Luftwaffe között kibontakozott a háború egyik legnagyobb szabású összecsapása az angliai csata. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent, jóllehet, egészen a háború végéig tartottak a légitámadások Nagy-Britannia ellen.

Nyugat-Európa lerohanását az afrikai front megnyitása, majd a balkáni hadjárat követte. 1940. október végén az olasz csapatok Albániából kiindulva (1939-ben került olasz fennhatóság alá) megtámadták Görögországot. November 5-én azonban az olasz támadás elakadt. Decemberre a frontvonal már albán területen húzódott. A németek jelentős erőket csoportosítottak át a balkáni hadjáratra. A támadás két fő irányból, Bulgáriából és Magyarországról indult 1941. április 6-án. A németek napok alatt elfoglalták Belgrádot, amit súlyos légitámadás is ért. Április 10-én kikiáltották az önálló Horvátországot. Jugoszlávia fennmaradó részét német, olasz, bolgár és magyar megszállási zónákra osztották. Április 15-én a Bulgária felől és az északi irányból előrenyomuló német páncélos oszlopok görög területre lépve folytatták az offenzívát, és három nap alatt elfoglalták Athént.

Adolf Hitler 1941 –re gyakorlatilag uralma alá vonta Európát, így elég erősnek érezte Németországot a Szovjetunió elleni nagyszabású támadáshoz, ami a háború második szakaszát hozta.

Holocaust a háború első felében

A háború kitörésével a német zsidópolitika második szakaszába lépett, melynek célja a zsidók területi elkülönítése volt. 1940-re a náciknak két ténnyel kellett szembe nézniük. Egyrészt a háború kitörésével lényegileg lehetetlenné vált, hogy a zsidókat továbbra is kivándorlásra kényszerítsék, hiszen a korábbi befogadó európai államok jelentős része ellenséges vagy éppen a németek által megszállt ország volt. Másrészt hiába űztek el több százezer német, osztrák és cseh zsidót, Lengyelország megszállásával több mint kétmillió újabb zsidó került uralmuk alá.

Így a nácik 1937 és 1940 közt fontolóra kezdték venni az európai zsidóság más kontinensre való deportálásának lehetőségét is. Az Európán túli területekre szállítás tervét illetően 1940 –ben két javaslat is született, az egyik a Palesztinába, a másik pedig az afrikai Madagaszkár szigetre való áttelepítést jelentette volna. Ugyanakkor meg kell említeni azt is, Helmut Wohltat a német külügyi hivataltól Londonban is folytatott tárgyalásokat egy korlátozott méretű zsidó kivándorlásról Rodeziába és Brit Guineába. A palesztin javaslatot személyesen Eichmann vizsgálta meg – az ügyben el is utazott a területre – ám az ötletet hamar elvetették, mivel a nácik belátták, hogy Izrael újjászületése zsidó államként nem akceptálható, mivel ebből örökös háború állna elő az arab világgal. (Vagyis a nácik 1940 –ben előre látták napjaink eseményeit.) A palesztin javaslat elvetése után következett a Madagaszkár-terv megvizsgálása. Az eredeti ötlet a háború előtti lengyel kormánytól származott, mely 1937-ben Michael Lepecki diplomatát zsidó képviselők kíséretében küldte Madagaszkárra hogy ott vizsgálja meg a lengyel zsidók kitelepítését. A nácik 1939-1940 –ben ezt a korábbi lengyel tervet vették elő. Mivel a sziget francia gyarmat volt, a német Külügyminisztérium számára 4 millió európai zsidó deportálása Franciaország legyőzése után nem tűnt lehetetlennek. A németek azonban nem tudták megszerezni a francia flottát, és a tengereket továbbra is a brit hajóhad uralta. Így a Madagaszkár-terv az angliai légicsatában elszenvedett vereség után, 1940 novemberében végleg lekerült a napirendről.

A más kontinensekre történő deportálások terveinek elvetése után a náciknak szembe kellet néznie azzal, hogy a fennhatóságuk alá került több millió zsidót a meghódított területeken kell elkülöníteniük. A teljes európai zsidóság összegyűjtésének végső helyszínéül Lengyelországot jelölték ki, melynek területén kialakították a Hans Frank vezette Lengyel Főkormányzóságot. Az európai zsidóság összegyűjtésének helyszíneként azért is volt logikus választás Lengyelország, mert a kontinens zsidó lakosságának legnagyobb része – több mint 3,3 millió ember – eleve itt élt, illetve tovább másfél millió zsidó a lengyel területek szomszédságában lévő Szovjetunió városaiban lakott. A főkormányzósághoz tartozott északon Varsó városa. Délen Krakkó, keleten pedig Lemberg városa is.

Lengyelország legészakabbra lévő részeit és a nyugati tartományokat közvetlenül Németországhoz csatolták. A lengyel területeken Reinhard Heydrich javaslatára azon nagyvárosokban, melyek vasúti csomópontokban feküdtek gettókat hoztak létre. Így jött létre gettó 1940 –ben Lódzban, Varsóban, Lublinban, majd Krakkóban, és később az összes jelentősebb lengyel városban. A végül több száz lengyel gettó közül a varsói volt a legnagyobb. A varsói gettó számára kijelölt helyen a háború előtt 160 ezer ember élt, ám a parancs szerint 1940 szeptemberétől itt már 400 ezer zsidónak kellett laknia. A lengyel fővárosban létrehozott gettót 16 kilométeres fallal zártak el az “árja” városrészektől. A zsúfoltság óriási volt, átlagosan 6-20 ember lakott egy szobában, az emberek éheztek, járványok törtek ki. Az utcákon holttestek hevertek, a családok rejtegették rokonaik hulláit, hogy felvehessék helyettük a nyomorúságos élelemadagot.

A gettókban a közösségeket zsidó tanácsok irányították, vezetőjüket, illetve tagjaikat a nácik jelölték ki, és arra kényszerítették őket, hogy működjenek együtt az SS –el a különböző rendelkezések, koncentrációs táborokba szállítások megszervezésében. Erősen korlátozott belső életükben ezek a gettók rendelkeztek ugyan bizonyos autonómiával, de egyébként teljesen kiszolgáltatottak voltak a hatóságok önkényének, és a kényszerrel betelepített zsidó lakosságnak ezen felül is embertelen szűkösségben, addigi létfenntartási lehetőségeitől eltiltva, a társadalmi környezettől elvágva, a normális emberi lét minden értékétől megfosztva kellett élnie. A varsói gettóban a napi fejadag tápértéke hivatalosan is mindössze 180 kalória volt. A német hatóságok kényszermunkásként dolgoztatták a zsidó lakosságot, hadiüzemekben, közmunkán.

A gettók létrehozásán túl, már 1940 –ben megindult a Lengyel Főkormányzóság területén a munkatáborok és koncentrációs táborok létrehozása. A legjelentősebb lengyel munka- később haláltáborok a következők voltak: Auschwitz (Krakkó közelében), Treblinka (Varsótól 100 km-re), Belzec, Wolzek, Sobibor és Majdanek.

A háború első szakaszában (1940–41 között) a Biztonsági Főhivatalhoz tartozó Gestapo, azaz 4 –es hivatal „B” csoportja Adolf Eichmann SS-Obersturmbanführer vezetésével megkezdődte Németországból, Ausztriából és a későbbi Csehszlovákia területéről a zsidók Lengyelországba deportálását. Sorsuk egyelőre a gettókban és munkatáborokban végzendő kényszermunka volt, ám a náci felső vezetés 1941 tavaszán már egy végső megoldáson kezdett gondolkodni.

A végső megoldás (Endlösung)

Hitler a Szovjetunió elleni támadás tervét – azaz a Barbarossa tervet – 1941. február 4-én hagyta jóvá, és ezzel kezdetét vette a háború második szakasza. A támadás megindításának napjául a június 22 –ét jelölték meg. A Barbarossa hadművelet három irányban írta elő az előrenyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadni, középen Szmolenszken át Moszkva felé törtek előre, délen pedig Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé nyomultak. A német haderő páncélos éke 1941 november 25-én érte el Moszkva külvárosát, ám december 1-jén a német támadás véglegesen elakadt. Néhány nappal később, 1941 december 6 –án a Vörös Hadsereg ellentámadásba ment át. A január közepéig nagy szovjet támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély.

Az orosz hadszíntéren, 1942 végén érkezett el a fordulópont. A németek a Volga parti Sztálingrád elfoglalására készültek. A szovjet hadvezetés azonban csapatösszevonásokat hajtott végre, majd 1942. novemberben hatalmas embertartalékaikra támaszkodva ellentámadásra adott utasítást. Az orosz csapatok mintegy 22 német hadosztályt kerítettek be, így a németek végül 1943. februárban Sztálingrádnál megadták magukat, és ezzel az egész világ számára nyilvánvalóvá vált: a Wermacht igenis legyőzhető.

Az óriási orosz területek elfoglalásával a náci vezetésnek újra kellet gondolnia zsidópolitikáját is, hiszen a Szovjetunió Volgáig terjedő részeinek bekebelezésével nagyjából újabb 1,4 millió zsidó került náci fennhatóság alá. Ez a hatalmas számú embertömeg pedig már nem volt elhelyezhető a Lengyel Főkormányzóság területén. Hitler és tanácsadói köre 1941 tavaszán úgy ítélte meg, hogy véglegesen meg kel oldani az európai zsidókérdést. Reinhard Heydrich 1941 július 31 –én Göringtől azt az utasítást kapta, hogy készítsen tervet a zsidókérdés végleges megoldására. Miközben Heydrich egy konferencia összehívására készült, melyen a belügyminisztérium, a biztonsági szolgálatok, párt- és az SS vezetőinek kívánta továbbítani a végső megoldás (Endlösung) feladatait, addig Himmler is megkezdte az előkészületeket. Himmler kettős lépést tett az ügyben: egyrészt 1941 tavaszán elrendelte, hogy az SS hozzon létre négy Einsatzgruppét (bevetési csoportot) a szovjet területek zsidó lakosságának legyilkolására, másrészt parancsot adott Rudolf Höss SS-Sturmbannführernek (őrnagyot) az Auschwitzban 1940 április 27 –én létrehozott munkatábor parancsnokának, hogy dolgozzon ki egy módszert a zsidók tömeges legyilkolására.

A végső megoldás tehát 1941 nyarán egyszerre 3 szálon indult meg: egyrészt a Szovjetunióban megkezdték működésüket az Einsatzgruppék, másrészt Rudolf Höss elkezdte a tömeges kivégzések hatékonyabb módszerének kidolgozását, harmadrészt Heydrich – a Höss féle új módszerek bevezetéséig – elrendelte a haláltáborokban a zsidók benzingázzal és agyonlövéssel történő elpusztítását.

Az Einsatzgruppék működése

A bevetési csoportok, vagy halálosztagok 1941 júliusában kezdték meg tevékenységüket a Szovjetunió területén. Feladatuk az volt, hogy az előrenyomuló hadsereggel vonulva a front mögötti területeket “megtisztítsák” a nácik által veszélyesnek minősített elemektől. Ilyennek minősültek a kommunista párt tagjai, a Vörös Hadseregben szolgáló politikai tisztek, az állami vagy párttisztséget betöltő zsidók. A Szovjetunió elleni támadással egy időben északon (Baltikumban) az Einsatzgruppe A, a front közepén az Einsatzgruppe B és C, délen pedig a D jelű alakulat kezdte meg a gyilkolást. Az áldozatokat tankcsapdákba vagy előre megásatott tömegsírokba lőtték. A kivégzésekbe – főleg Ukrajnában és Litvániában – gyakran bekapcsolódtak a helyi antiszemiták által felállított milíciák tagjai, máshol a lakosság támadt a zsidókra. 1941 őszétől az Einsatzgruppék már valamennyi zsidót – beleértve a nőket és a gyermekeket is – válogatás nélkül megölték. A zsidókat először áttelepítés ürügyével összegyűjtötték, majd a kivégzés helyszínére kísérték, ott kirabolták és meztelenre vetkőztették őket. Végül a gödör szélén álló zsidókat tarkón lőtték. Gyakori módszer volt az is, hogy az áldozatoknak le kellett mászniuk a tömegsírba és a már megöltek holttestére fekve várták a halálos sortüzet. Az Einsatzgruppék 1941 végéig 500 ezer, 1943-ig összesen mintegy 1 millió, a háború végére 1,5 millió embert öltek meg. Az áldozatok túlnyomó többsége – óvatos becslések szerint is legalább 1 millió fő – zsidó volt, a meggyilkoltak többi hányadát kommunisták, hadifoglyok, partizánok és cigányok tették ki.

Az első benzingázzal (szén monoxiddal) történő tömeges kivégzések

Rudolf Höss 1941 június végén kapta meg Himmlertől – szóban – azt az utasítást, hogy egy hónapon belül dolgozzon ki egy olcsó, könnyen kivitelezhető és gyors tömeges kivégzési módot, melynek révén az SS képes lehet milliók kivégzésére. Az utasításra azért volt szükség, mert Himmler és Heydrich számításai szerint a gettók, a kényszermunka táborok, az Einsatzgruppék és az agyonlövésekkel gyilkoló haláltáborok nem voltak elég hatékonyak. Hitler nem akarta tudomásul venni, hogy a zsidók elpusztításának 1940 –ben és 1941 –ben „felmutatott” üteme alapján az európai zsidóság elpusztítása akár évtizedekig is elhúzódhat. A lengyelországi haláltáborok (Auschwitz, Treblinka, Belzec, Majdanek, Sobior) és a néhány németországi tábor (Dachau, Buchenwald, Mathausen) 1941 nyaráig ugyanis nem végzett szisztematikus tömegpusztítást, „csupán” tömeges agyonlövések történtek. Később a végső megoldás (Endlösung) elrendelését követően, 1941 júniusától néhány koncentrációs tábor áttért a benzingőzzel történő tömeges kivégzésekre. Ilyen volt például a Varsó melletti Treblinka is, ahol 1941 júliusában már megindultak az első elgázosítások. Itt a zsidó foglyokat olyan barakkokba terelték, melyek légmentesen zárható ablakokkal és ajtókkal rendelkeztek, illetve amelyekhez megfelelően kialakított csővezeték csatlakozott A csővezeték másik vége egy – egy teherautó kipufogójához illeszkedett, így miután az embereket beterelték és bezárták a barakkba, a teherautó kipufogógáza eláraszthatta a barakkot.

A végső megoldás elrendelésekor Treblinkában 10 db barakk működött, melyek egyenként 200 zsidó benzingázzal történő elpusztítására voltak alkalmasak, ám Hitler és Himmler így is elégedetlenek voltak a tábor hatékonyságával. Annak dacára, hogy 1941 nyarán még Treblinka volt a leghatékonyabb haláltábor, az egy adott hónapra levetített kivégzettek száma messze elmaradt attól az embermennyiségtől, melyet Adolf Eichmann ügyosztálya Európából a haláltáborokba irányított. (Treblinkában fél év alatt 80 ezer embert gyilkoltak meg az említett módszerrel.) Eichmann akár egy pontos könyvelő folyamatosan nyilvántartotta minden németek által megszállt ország zsidó lakosainak számát, majd akkurátusan megszervezte ezen emberek összegyűjtését és vonatokra terelését. Az Eichmann-ügyosztály begyűjtötte a zsidókat Lengyelországból, Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából, Norvégiából, Dániából, Magyarországról, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Görögországból, Bulgáriából, Romániából, Ausztriából, Németországból, Olaszországból. Gyakran a keleten lévő munka és ellátás ígéretével csalták tőrbe őket, hogy nagyobb ellenállás nélkül – így kisebb SS erők alkalmazásával – tudják lezárt marhavagonokban a Kelet-európai nagy haláltáborokba deportálni tömegeiket.

A vonatok folyamatosan áramlottak a haláltáborokba, ám azok nem győzték a kivégzéseket. A teherautókkal, benzinfüsttel és agyonlövésekkel végrehajtott tömegirtás nem bírta követni azt az ütemet ahogyan az újabb és újabb zsidó transzportok érkeztek. Emellett az egész procedúra költséges is volt a rengeteg benzin- és lőszerfogyasztás miatt, nem beszélve a teherautók karbantartásáról és az agyonlövetések létszámigényéről. Ugyancsak problémát jelentett, hogy a treblinkai és egyéb benzingőzzel „dolgozó” haláltáborok képtelenek voltak megfelelő ütemben eltemetni a holttesteket. Igazából a zsidók begyűjtése és Lengyelországba szállítása volt a leggyorsabb művelet, ezt követte a benzingázzel való megsemmisítés teljesítménye – mely már elmaradt az előző fázis hatékonyságától – és végül leglassabban a holttestek elföldelése haladt. Így az egész tömegpusztítás elakadás közeli helyzetbe került. Ezen problémák miatt volt szükség arra, hogy Höss kitaláljon egy gyorsabb, hatékonyabb és olcsóbb kivégzési módszert, melyhez egy ugyancsak gyors és hatékony holttest megsemmisítési procedúra társulhatott.

A Wannseei konferencia (1942 január 20)

A végső megoldás elrendelése után Reinhard Heydrich a Biztonsági Főhivatal vezetője és Himmler jobbkeze, 1942 január 20 –án Berlinbe hívta a belügyminisztérium, a biztonsági szolgálatok, a náci párt- és az SS 14 vezetőjét. A konferencia pontos helyszíne Berlinben az Am Grossen Wannsee 56-58. szám volt (Heydrich berlini központja) így a későbbiekben a megbeszélés helyszínéről nevezték el a konferenciát Wannseei konferenciának.

Heydrich SS-Obergruppenführer, a Biztonsági Rendőrség és az SD főnöke, elöljáróban közölte, hogy a birodalmi marsall (Göring) őt bízta meg az európai zsidókérdés végleges megoldásának előkészítésével és rámutatott arra, hogy ezt a tárgyalást azért hívták össze, hogy tisztázzák az alapvető kérdéseket. A konferencia során több mint 11 millió zsidó származású európai polgár (beleértve a semleges államok és az Egyesült Királyság zsidó közösségeit is) fizikai megsemmisítését helyezte kilátásba, majd megbeszélték a terv végrehajtáshoz szükséges személyi, tárgyi, szervezeti és anyagi feltételeket, és kiosztották a feladatokat. Adolf Eichmann 1961-ben, az Eichmann-per során elmondta, hogy a találkozó viszonylag gyorsan (egy-másfél óra alatt) lezajlott és a résztvevők között teljes volt az egyetértés és az együttműködés. (A Wannsei konferencia jegyzőkönyve az egyik legfontosabb fennmaradt dokumentum a holokauszt történetében, amelyet 1947-ben találtak meg a konferencián megjelent Martin Luther iratai között.)

A konferencia résztvevői: Reinhard Heydrich birodalmi vezető; Dr. Alfred Meyer birodalmi helytartó; Dr. Georg Leibrandt birodalmi vezető (a megszállt keleti területek minisztériumának képviseletében); Dr. Wilhelm Stuckart államtitkár (a birodalmi belügyminisztérium képviseletében); Dr. Erich Neumann államtitkár (a négyéves terv irodájának teljhatalmú megbízottja); Dr. Roland Freisler államtitkár (a birodalmi igazságügyminisztérium képviseletében); Dr. Josef Bühler államtitkár (a főkormányzói irodától, Hans Frank képviseletében); Martin Luther államtitkár (a külügyminisztériumtól); Gerhard Klopfer SS-ezredes (a pártkancelláriától, Martin Bormann képviseletében); Friedrich Kritzinger minisztériumi vezérigazgató (a birodalmi kancellária képviseletében); Otto Hofmann SS-vezérőrnagy (a Faji és Áttelepítési Főhivataltól); Heinrich Müller SS-vezérőrnagy (a Birodalmi Biztonsági Főhivataltól); Adolf Eichmann alezredes (a Birodalmi Biztonsági Főhivataltól); Dr. Eberhard Schöngarth SS-ezredes (a biztonsági rendőrség és az SD lengyelországi parancsnoka); Dr. Rudolf Lange SS-őrnagy – (a biztonsági rendőrség és a biztonsági szolgálat lettországi parancsnoka és a balti államok, valamint Fehéroroszország biztonsági rendőrségének és szolgálatának hadtest parancsnok-helyettese)

Auschwitz és a gázkamrák létrehozása

Rudolf Höss SS-Hauptsturmführer (százados) – a ciángázzal történő tömeges kivégzések és gázkamrák „szülőatyja” 1940 május 1 –től lett az Oświęcim (német nevén Auschwitz) nevű lengyel falu közelében lévő kaszárnya helyén létrehozott haláltábor parancsnoka. A tábor négy vasúti csomópont kereszteződésének közelében, Krakkótól 60 km –re nyugatra egy olyan térségben feküdt, mely a 4,5 milliós Kelet-európai (lengyel és orosz) zsidóság élethelyének közvetlen szomszédságához tartozott. Fekvése tehát minden szempontból ideális volt arra, hogy itt alakítsák ki a náci birodalom legnagyobb megsemmisítő táborát.

Amikor Höss megérkezet az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült kaszárnyába, a tábor megépítése még éppen csak hogy elkezdődött. Az építők három egymástól független részleget hoztak létre: Auschwitz I –et hadifoglyok számára, Auschwitz II –őt (Birkenaut) a zsidók dolgoztatására (később megsemmisítésére), és Auschwitz III –at (Moniwice) munkatáborként. Amikor a komplexum elkészült, Hösst előléptették SS-Sturmbannführerré (őrnaggyá) és megkezdhette táborparancsnoki „karrierjét”. Auschwitz 1940 májusát követő egy évben valójában „csupán” munkatáborként működött, sem benzingázzal, sem agyonlövésekkel nem történtek tömeges kivégzések. Az ide szállított zsidók nagy részével az alultápláltság, a járványok, a fizikai igénybevétel, a mostoha viszonyok, és télen a hideg végzett. A fordulópontot 1941 nyara hozta el, amikor Rudolf Hösst Berlinbe rendelték, ahol 1941 június utolsó napjaiban a már említett körülmények között Himmler parancsba adta számára, hogy 1 hónapon belül dolgozza ki a zsidók tömeges kiirtásának hatékony módját.

Höss a feladat megoldása előtt elutazott Treblinkába, ahol megtekintette a benzingázzal történő kivégzéseket és megismerkedett a holttestek eltemetésének problémájával. Ezt követően megépített egy treblinkaihoz hasonló barakktábort Auschwitzban is, de a hatékonyságon ő sem tudott növelni. Ekkor a véletlen sietett segítségére. Egy alkalommal egy magas rangú náci főtiszt érkezett a táborba, így Höss elrendelte a teljes körlet takarítását. Mikor ellenőrizni ment a takarítás eredményét, egy olyan helyiségre bukkant, ahol a hamburgi Weerle & Frischer cég által korábban oda szállított “Giftgas” felíratú Cyclon B dobozok voltak. Ekkor eszébe jutott, hogy amikor átvette a hajdani kis laktanyát, valóban fertőtlenítést és féregtelenítést rendelt el, és a kiszálló cég alkalmazottai szinte szkafanderben végezték el a munkát. Elhatározta, hogy a rendkívül mérgező – ciántartalmú – anyagból rendel egy próba mennyiséget és teszteli a rovarirtó szer hatékonyságát.

Két héttel később a Weerle & Fischer leszállított néhány doboz gázt, melyeket rögtön ki is próbáltak. Egy barakkba 200 zsidót tereltek, majd a dobozokból kivették a zöld színű kristályokat és a mennyezetbe fúrt lukakok keresztül bedobták a helyiségbe azokat.

Az eredmény hatékonysága magáért beszélt: egy doboz egy kilós Cyclon B elegendő volt tíz perc alatt 200 zsidó különleges kezelésére.(A teherautókkal ugyanezen eredményhez 35 percre volt szükség, amellett nem korlátozta tevékenységet a teherautók száma, motorhiba, vagy benzinhiány) A dolog előnye a gyorsaság és egyéb tényezők mellet az ár volt, ugyanis a Cyclon B ára – különösen fajlagosan nézve – lényegesen olcsóbb volt a benzinnél. (1 kg giftgas ára 3,5 birodalmi márka volt csupán, és alkalmas volt 200 ember 10 perc alatt történő kivégzésére.)

Azonban még hátra volt a holttestek kérdése. Ugyanis ez volt a nagyobb gond, mivel Himmler 1942-re a dokumentumok szerint napi 10 000 zsidó elpusztítását írta elő. (Auschwitz működése során egyes becslések szerint átlagosan napi 3 ezer embert pusztított el.) Egyszerűen nem tudtak ennyi hullát elföldelni. Sem idő, sem hely nem volt ekkora méretű embermennyiség elföldelésére.

A megoldást itt is a véletlen hozta. Ugyanis a kulmhofi láger Standartenführer (ezredes) vezetője már kísérletezett hullaégetéssel, Himmler parancsára. Amikor Höss meglátogatta, átvette módszerét, melyet párosított a gázosítással. Így 1941 július végén megszületett Höss fejében a leghatékonyabb kivégzési módszer: a ciángázzal történő kivégzés, és a holttestek krematóriumokban történő elégetése. Höss azonnal nekilátott Auschwitz átalakításához: nekikezdtek a földalatti gázkamrák megépítésének. A munka során Birkenauban összesen négy gázkamra létesült. Ezeket úgy tervezték, hogy zuhanyozókra hasonlítsanak.

A foglyokat az egész németek megszállta Európából vasúton szállították, naponta érkeztek szerelvények Auschwitzba, mely 1941 nyarán megkezdte működését mint megsemmisítő tábor. (Az elgázosítások 1941 júliusa és 1944 novembere közt folytak.) A táborba érkezőket három csoportra osztották. Az első csoportba a munkaképtelenek, vagyis az azonnal megsemmisítendők kerültek. Őket Birkenauba irányították, ahol többnyire néhány órán belül a gázkamrákba kerültek. (A Birkenauban működő gázkamrák „elvben” akár napi 20 000 ember elgázosítására is képesek voltak.) Az elgázosításra Höss által „felfedezett” Zyklon–B (Giftgas) nevű rovarirtó készítményt használták, amely mérgező hidrogéncianid gázt tartalmazó, zöld színű granulátum volt. A zsidókat meztelenre vetkőztették, értéktárgyaikat, arany tartalmú fogtöméseiket, ruháikat eltulajdonították, majd a fürdőknek álcázott földalatti gázkamrákba terelték őket. (Gyanújuk elkerülésére a gázkamra előtti „öltözőben” számozott fogasokra tehették ruháikat, melynek számát meg kellet jegyezniük. Sokszor még szappant is kiosztottak közöttük.) A megtévesztő körülmények miatt a zsidók majdnem mindig békésen, és ellenállás nélkül sétáltak a gázkamrákba. Itt a cianid kristályokat felülről dobták a mennyezetről lelógó kiluggatott csövekbe, melyekben a 24C feletti hőmérséklet hatására azonnal gázzá alakultak, és elpusztították a zárt helyen összezsúfolt embereket.

Az Auschwitzba került foglyok második csoportját rabszolgamunkára használták gyárakban, például a Kruppban és az I.G. Farbenben. A harmadik csoport, főleg ikrek, törpék orvosi kísérletek címén a Josef Mengele-féle orvosok kezei közé kerültek, akiket másképpen „halál angyalainak” is hívtak.

A táborok személyzetét részben foglyok adták, néhányukat kápónak és sonderkommandónak (krematóriumi munkások) választottak ki. Ezeknek a csoportoknak a tagjait ismétlődően megölték. A kápókat és sonderkommandókat az SS tagjai felügyelték, összesen 6000 SS-tag dolgozott Auschwitzban. A krematóriumok csak 1942 júliusában kezdték meg működésüket, mivel majdnem egy teljes évbe telt felépítésük. Auschwitz 1941 nyara és 1944 decembere közt szakadatlan erővel működött. Felszabadítására 1945. január 27-én került sor, amikor a szovjet hadsereg elérte a térséget. (7600 elhagyott túlélőt találtak)

/Rudolf Höss eredeti vallomás auschwitzi működéséről, cikkünk végén olvasható./

A Holocaust kiteljesedése, és lezárulása

Auschwitz után más haláltáborok is átvették az elgázosítás módszerét, így 1941 nyarától a Holocaust valóban kiteljesedett. Himmler 1942 nyarán elrendelte a lengyelországi gettók felszámolását, így például a varsói gettóból közel 400 ezer zsidó szállítottak Treblinkába. A gettó felszámolása során 600 megmaradt zsidó fellázadt a nácik ellen. A felkelés leverése egy hónapon át tartott: 1943 április 19 és május 16 közt. Kiürítették a krakkói, lodzi és többi lengyel gettót is, így a háború végére a lengyel zsidóság szinte teljesen elpusztult.

A Holocaust egyik legtragikusabb fejezete azonban csak ezt követően jött el, amikor 1944. május 15 és július 9 közt, azaz 56 nap leforgása alatt elgázosították szinte a teljes magyar zsidóságot. Német adatok szerint – 437 ezer 402 zsidót deportáltak Magyarországról, s 15 ezer ember kivételével mind Auschwitz-Birkenauba kerültek. Auschwitz működésének ez volt a legnagyobb szabású megsemmisítési időszaka, hiszen sem előtte sem utána nem közelítették meg azt a volument, mely majdnem félmillió ember elgázosítását jelentette 56 nap alatt.

A háború 1943 –ban fordulópontjához érkezett. A németek a keleti fronton a sztálingrádi csatavesztés után folyamatosan visszavonultak, 1944 végére már az egész Szovjetunió felszabadult. Eközben az USA is belépett a háborúba, és a Normadiai partraszállást követően (1944 június 6) megkezdte a németek visszaszorítását Nyugat-Európából. A nácik –Hitler kivételével – 1944 végére már érezték a vereség szagát, így megkezdődött a Holocaustot bizonyító dokumentumok, fényképek, írásos parancsok megsemmisítése. 1944 novemberében a nácik maguk robbantották fel a hatalmas birkenaui gázkamrákat a személyzet megkezdte az evakuációt; a legtöbb foglyot gyalog elindították nyugatra.

1945 –ben a harcok már Németország területén folytak, így a haláltáborok a szövetségesek kezére kerültek. A világ – főleg az USA közvéleménye – csak ekkor szerzett tudomást a Holocaust borzalmairól. A táborokat felszabadító katonák közt – főleg az amerikai hadsereg egységeinél – többen sokkszerű megrázkódtatásként szembesültek a 30-40 kg –ra fogyott túlélők és az egymás tetejére dobált holttestek látványával. Hitler 1945 április 30 –án lett öngyilkos, a háború 1945 május 7 –én ért véget Európában.

A nürnbergi per

A háború végén a győztes hatalmak elhatározták, hogy egy nemzetközi per keretében vonják felelősségre a Harmadik Birodalom politikai, katonai és gazdasági vezetőit, a háború és a Holocaust borzalmaiért. Az első per a németországi Nürnbergben zajlott, a vádlott a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 24 vezetője volt. A további perek egész Németország területére kiterjedtek és hozzávetőlegesen 200 további személy ellen folytak. A vádlottak között voltak embereken kísérleteket folytató orvosok, a koncentrációs táborok parancsnokai és a nemzetiszocialista gyakorlatot támogató bírák is.

A történelemben először állítottak nemzetközi bíróság elé állami tisztségviselőket köztörvényes bűnözőként. Ebben a perben az egész német állami struktúrát a katonasággal és a rendőrséggel együtt képviselték a vádlottak. Az első, még előkészítő ülést Berlinben 1945. október 18-án tartották, majd november 20-tól Lord Geoffrey Lawrence elnökletével Nürnbergben megkezdődött a per. 1946. október 1-jéig, az ítélethirdetésig 236 tanút hallgattak meg, negyedmillió írásbeli tanúvallomást használtak fel és egy tizenötezer oldalas jegyzőkönyvet készítettek. A per során fontos párt- és rendvédelmi intézményeket (Gestapo, SD, SS) nyilvánítottak bűnszervezetté.

A nürnbergi ítéletek:

Halálos ítéletek: Hermann Göring =>Hitlet kijelölt utódja, légyügyi miniszter (öngyilkos lett cellájában); Martin Bormann => kancellári miniszter (eltüntnek volt nyilvánítva, így az ítélet elmaradt, valójába meghalt még 1945 május 2-án); Joachim von Ribbentrop =>Németország külügyminisztere (akasztás végrehajtva); Wilhelm Keitel => a hadsereget irányító OKW vezetője (akasztás végrehajtva); Ernst Kaltenbrunner => a Biztonsági Főhivatal vezetője (akasztás végrehajtva); Alfred Rosenberg => a keleti területek minisztere (akasztás végrehajtva); Hans Frank => Lengyelország kormányzója (akasztás végrehajtva); Wilhelm Frick => Belügyminiszter 1943-ig (akasztás végrehajtva); Julius Streicher => Frankföld gauleitere (akasztás végrehajtva); Fritz Sauckel => munkaügyi főmegbízott (akasztás végrehajtva); Alfred Jodl => Keitel helyettese az OKW, vagyis Wermacht élén (akasztás végrehajtva); Artus Seyss-Inquart => Ausztria majd Hollandia biztosa (akasztás végrehajtva); Börtönbüntetések: Erich Raeder => ítélet: életfogytig, leült 9 évet; Walter Funk => ítélet: életfogytig, leült 11 évet; Rudolf Hess => ítélet: életfogytig, leült 41 évet (! nem tévedés); Albert Speer => ítélet: 20 év, letöltötte; Baldur von Schirach => ítélet: 20 év, letöltötte; Konstantin von Neurath => ítélet: 15 év, leült 10 évet; Karl Dönitz => ítélet: 10 év, letöltötte; Felmentések: Hjalmar Schacht => gazdasági miniszter, felmentették; Franz von Papen => török nagykövet, felmentették; Hans Fritzse => rádió kommentátor, felmentették

A Holocaust legfőbb bűnöseinek sorsa

Adolf Hitler 1945. április 30-án délután 15 óra 20 perckor feleségével, Eva Braunnal – akit alig 36 órával korábban vett el – öngyilkos lett a Führerbunkerben.  Hitler az életét azzal a Walther PPK 7,65 mm-es pisztollyal oltotta ki (főbelövéssel) amit már hetek óta mindig magánál tartott, ám minden eshetőségre felkészülve még a ciánkapszulára is ráharapott. Holtestét és felesége tetemét utasítása szerint adjutánsa Ottó Günsche SS alezredes vitte fel a kancellária udvarára és égette el.

Hermann Göring: A nürnbergi per egyik legfőbb vádlottja volt, ám kitűzött kivégzése előtt napon cellájában egy ciánkapszulával öngyilkos lett.

Heinrich Himmler: A háború utolsó napjaiban Észak-Németországban tartózkodott, a dán határ közelében fekvő Flensburgban, ahol 1945 május 2 –án új német kormány alakult Karl Dönitz vezetésével. A békekötés után néhány SS tiszt társával hamis igazolványokat vett magához, és őrmesteri ruhába öltözött. 1945 május 21 –én félúton Hamburg és Bréma között, Bremervörde határában két társával fennakadt egy brit ellenőrző ponton. (A szövetséges hadsereg rendészei számára ekkoriban előírás volt az őrmesteri vagy annál magasabb katonai rendfokozatú német katonák igazoltatása.) A brit katonák először nem tudták, hogy valójában kit fogtak el, de a hasonló esetekre előírt eljárási előírások szerint egy kihallgató központba vitték Himmlert. Itt a reichsführer maga fedte fel valódi kilétét. Így másnap egy magasabb rangú kihallgató tiszthez vezették, aki csak május 23 –án kezdte meg kihallgatását. A kihallgatás során váratlanul egy szájában tartogatott ciánkapszulára harapott, így végül ugyanaz az anyag okozta halálát, mely a sok millió általa elpusztított emberét is.

Reinhardt Heydrich: 1942. május 27-én Angliából támogatott cseh ellenállók merényletet követtek el ellene, így 1942 június 4 –én meghalt.

Rudolf Höss: Auschwitz táborparancsnokát a nürnbergi perben tanúként hallgatták ki, részletes írásbeli nyilatkozatot és feltáró jellegű vallomást tett. Később átadták a lengyel hatóságoknak. A Krakkóban lefolytatott tárgyaláson is elismerte a terhére rótt vádakat, a börtönben pedig megírta emlékiratait. Halálra ítélték, Auschwitzban akasztották fel, a bíróság ítéletének megfelelően arccal a tábor felé.

Adolf Eichmann: Eichmann a háború után 3 évig favágóként bujdosott, majd sikerült Argentínába jutnia. Később felesége és gyermekei is követték, és Buenos Aires mellett, Suarezben telepedtek le együtt. 1960-ban három izraeli ügynök fogta el Eichmannt. Elrabolták és különgéppel Izraelbe szállították. Elfogása után beismerte bűnösségét. Jeruzsálemben bíróság elé állították, a vádat ellene Gideon Hausner izrael állam főügyésze képviselte. Adolf Eichmannt kötél általi halálra ítélték, az ítéletet 1962. május 31-jén hajtották végre. Hamvait a Földközi tengerbe szórták.

A Holocaust áldozatainak száma

Az áldozatok számát több különböző becslés próbálta felmérni. A széles körben elfogadott számok öt és hatmillió között mozognak. (jellemzően 5,5 millió a legtöbbször elfogadott)

  • Raul Hilberg német feljegyzések alapján 5,1 millió
  • Martin Gilbert hasonló módszerekkel 5,75 millió
  • Jacob Leschinsky 5,95 millió
  • Gerald Fleming alsó becslésként 4,975 millió
  • Yehuda Bauer 5,82 millió
  • Lucy Dawidowicz a háború előtti és utáni népszámlálási adatokat összehasonlítva 5,934 millió áldozatot kapott.
  • Wolfgang Benz 5,3 és 6,2 millió
  • Encyclopaedia of the Holocaust írói, Yisrael Gutman és Robert Rozett pedig 5,59 és 5,86 millió
  • A Yad Vashem valamivel több mint 4 millió áldozatot tart nyilván név szerint.

A teljes számon belül Auschwitz zsidó áldozatainak száma a leginkább vitatott. Mivel a németek igyekeztek megsemmisíteni az auschwitzi tömeggyilkosság bizonyítékait, az áldozatok számát lehetetlen pontosan rögzíteni. Az első kísérletek, hogy összeszámolják a halottakat, a bűnösök, elsősorban Rudolf Höß vallomásán alapultak, aki a halottak számát 2,5-3 millióban adta meg. Ezt a számot és egy még magasabb 4 millióst a szovjet és lengyel hatóságok használták, 4 millió szerepelt a hivatalos emléktáblán is. 1983-ban George Wellers francia tudós volt az első, aki deportálási dokumentumokat használt fel az Auschwitzban megölt foglyok létszámának becslésére, ő 1,613 millió halottról beszél, ebből 1,44 millió zsidó, 146 000 lengyel. Nagyobb tanulmányt kezdett ugyanebben az időben Franciszek Piper, aki vasúti menetrendek adatait vetette össze a deportálások feljegyzéseivel, így 1,1 millió zsidó halottat, 140-150 000 lengyel áldozatot és 23 000 romát számolt. Ez a szám a jelenleg közel az összes kutató által elfogadott, ez szerepel a hivatalos emléktáblán is.

Az egyes haláltáborokban elhunytak száma a Yad Vashem adatai alapján:

  • Auschwitz-Birkenau: 1,4 millió;
  • Belzec: 600 ezer
  • Chelmno: 320 ezer
  • Majdanek: 360 ezer
  • Maly Trostinets: 65 ezer
  • Sobibór: 250 ezer
  • Treblinka: 870 ezer

Ez összesen több mint 3,8 millió, amiből 80–90%-ra becsülik a zsidók arányát, ami a holokauszt zsidó áldozatainak körülbelül a fele. Félmillióra teszik a más, nem kifejezetten haláltáborként működő német koncentrációs táborokban elhunyt zsidók számát. (pl.: Buchenwald, Dachau, Matthausen) 1 – 1,5 millióra becsülik azok számát, akiket az Einsatzgruppék öltek meg a megszállt szovjet területeken (ezeket a gyilkosságokat rendszerint nem dokumentálták). További százezereket az éhezés vagy betegség ölt meg a lengyel gettókban, még mielőtt deportálták volna őket.

Magyarországon az 1941–45-ös határokon belül a háború előtt mintegy 900 000 zsidó élt, a háború végére 255 000-en maradtak.

készítette: Harmat Árpád

A témához kapcsolódó cikkeink:

A második világháború története
Adolf Hitler élete (1889-1945)
Ki kicsoda a III. Birodalomban?
Hazánk a Horthy-kor és a II. világháború éveiben
Horthy Miklós élete (1868-1957)
A második világháború nagy alakjai
Hirhedt náci vezetők arcképcsarnoka
A történelem legnagyobb csatája: Sztálingrád
A midway -i tengeri csata
A Market-Garden hadművelet

Rudolf Höss írásbeli tanúvallomása

a nürnbergi perben

Én, Rudfolf Franz Ferdinand Höss vallom előzetes szabályszerű megesketésem után, és kijelentem a következőket:

1. Negyvenhat éves vagyok, és 1922 óta az NSDAP tagja. 1934 óta az SS tagja. 1939 óta a Waffen-SS tagja. 1934. december 1. óta tagja voltam az SS-őrköteléknek, az úgynevezett halálfejes köteléknek (Totenkopf Verband).

2. 1934 óta megszakítás nélkül tevékenykedtem a koncentrációs táborok igazgatásában, és 1938-ig Dachauban teljesítettem szolgálatot. Azután segédtiszt voltam Sachsenhausenben 1938-tól 1940. május 1-ig, ekkor kineveztek Auschwitz parancsnokává. Auschwitzban 1943. december 1-ig parancsnokoltam, és becslésem szerint legkevesebb két és félmillió áldozatot végeztek és irtottak ott ki gázzal és elégetéssel, s legalább félmillió halt meg éhen és betegségben, azaz körülbelül hárommillió halottat tesz ki ez összesen. Ez a fogolyként Auschwitzba küldött összes személyeknek körülbelül 70-80 %-a. A többit kiválogatták és a koncentrációs tábor üzemeiben rabszolgamunkára alkalmazták. A kivégzett és elégetett emberek között körülbelül 20.000 orosz hadifogoly volt. (Ezeket korábban a Gestapo emelte ki a hadifoglyok börtöneiből.) Ezeket az oroszokat Auschwitzban kiszolgáltatták a Wehrmacht-transzportoknak, amelyeket a Wehrmacht reguláris tisztjei és legénysége vezettek. A többi áldozat, körülbelül 100.000 német zsidó, és nagyszámú holand, francia, belga, lengyel, magyar, csehszlovák, görög és más országbeli lakos, többnyire zsidó. Egyedül Auschwitzban 1944 nyarán körülbelül 400.000 magyarországi zsidót végeztünk ki.

3. A WVHA (Gazdasági Igazgatási Főnökség) – amelyet Oswald Pohl Obergruppenführer irányított – volt felelős az igazgatási ügyekért, vagyis a koncentrációs táborok elszállásolási, ellátási és orvosi ellátási ügyeiért. Az RSHA megszervezése előtt a titkos állmrendőrség (Gestapo) és a bűnügyi rendőrség birodalmi főnöksége volt felelős a letartóztatásokért, a koncentrációs táborokba küldésért, az ottani büntetésekért és kivégzésekért. Az RSHA megszervezése után ezeket a funkciókat ugyanúgy gyakorolták, mint eddig, de Heydrich, az RSHA főnöke által aláírt parancsok alapján. Amikor Kaltenbrunner volt az RSHA főnöke, a védőőrízet, a koncentrációs táborba küldés, a büntetések és a különkivégzések ügyét illetően Kaltenbrunner vagy Müller, a Gestapo főnöke, Kaltenbrunner helyettese írta alá a parancsokat.

4. A gázzal való tömeges kivégzések 1941 nyarán kezdődtek, és egészen 1944 őszéig tartottak. Én személyesen 1943. december 1-ig felügyeltem az auschwitzi kivégzésekre, és a WVHA koncentrációs táborainak felügyeletében teljesített folyamatos szolgálatom alapján tudom, hogy ezek a tömegkivégzések az előbb említett módon folytak le. Minden elgázosítással végrehajtott tömegkivégzés az RSHA közvetlen parancsára, felelősségére és felügyelete alatt történt. Közvetlenül az RSHA-tól kaptam minden parancsot ezekre a tömegkivégzésekre.

5. 1943. december 1-én a WVHA D hivatalcsoportja I. hivatalának főnökévé neveztek ki, és ebben a beosztásban felelős voltam az RSHA és a WVHA igazgatása alatt álló koncentrációs táborok közötti ügyek egybehangolásáért. Ez volt a beosztásom a háború végéig. Pohl, a WVHA főnöke és Kaltenbrunner, az RSHA főnöke gyakran személyesen tanácskoztak a koncentrációs táborokat illetően, és szoros szóbeli és írásbeli kapcsolatot tartottak. Kaltenbrunnernek az RSHA-beli irodájában Berlinben 1944. október 5-én kimerítő jelentést adtam a mauthauseni koncentrációs táborról. Kaltenbrunner a jelentés rövid szóbeli kivonatát kérte, és azt mondta, hogy minden döntés jogát fenntartja magának mindaddig, amíg alkalma nem lesz a jelentést részletesen áttanulmányozni. Ez a jelentés több száz halálraítélt, úgynevezett “névtelen fogyoly” munkára beosztásával foglalkozott.

6. A zsidókérdés “végleges megoldása” az összes európai zsidó teljes kiirtását jelentette. Parancsot kaptam, hogy 1941 júniusában könnyítsem meg a kiirtást. A Főkormányzóságban abban az időben még három megsemmisítő tábor volt: BELZEC, TREBLINKA és WOLZEK. Ezek a táborok a biztonsági rendőrség és az SD különleges osztagai alá tartoztak. Meglátogattam Treblinkát, hogy megállapítsam, hogyan hajtják végre a kivégzéseket. A terblinkai táborparancsnok azt mondta nekem, hogy fél esztendő alatt 80.000 embert semmisített meg. Fő feladata a varsói gettóból származó valamennyi zsidó megsemmisítése volt. Monoxid-gázt használt, és nézete szerint módszerei nem voltak nagyon hatékonyak. Én tehát, amikor az auschwitzi megsemmisítő épületet felállítottam, a Ciklon B-t használtam, ez kristályosított cián. Egy kis nyíláson dobtuk be a halálkamrába. A klimatikus viszonyoktól függően háromtól tizenöt percig tartott, amíg ez a gáz megölte az embereket a halálkamrában. Tudtuk, hogy mikor haltak meg az emberek, mert elhalt a kiáltozásuk. Rendszerint egy fél óráig vártunk, mielőtt kinyitottuk az ajtókat és eltávolítottuk a tetemeket. Miután elvitték a hullákat, lehúzták gyűrűiket és kiszedték aranyfogaikat.

7. A treblinkai módszerekkel szemben további tökéletesítésként olyan gázkamrákat építettünk, amelyek egyszerre 2000 embert fogadtak be, míg a treblinkai tíz gázkamra csak kétszázat. Áldozatainkat a következőképpen válogattuk ki: Auschwitzban két SS orvost foglalkoztattunk, akik felülvizsgálták a beérkező fogolyszállítmányokat. A foglyok elmentek az egyik orvos előtt, aki – mialatt elmentek előtte – gyors döntéseket hozott. A munkaképeseket beküldték a táborba. A többieket azonnal a megsemmisítő telepre küldték. A kiskorú gyermekeket kivétel nélkül megölték, mert fiatal koruk következtében nem voltak munkaképesek. A terblinkai módszerekkel szemben tettünk még egy javító intézkedést, ez abban állt, hogy a treblinkai áldozatok csaknem mindig tudták, hogy pusztulás vár rájuk, míg Auschwitzban megpróbáltuk becsapni az áldozatokat, elhitetve velük, hogy tetvetlenítésre visszük őket. Némelykor persze felismerték valódi szándékainkat, úgyhogy néhány alkalommal lázongások törtek ki, és bizonyos nehézségeink támadtak. Az asszonyok gyakran ruháik alá rejtették gyermekeiket. De ha a gyermekeket megtaláltuk, természetesen továbbítottuk és megöltük őket. Ezeket a megsemmisítéseket titokban akartuk végrehajtani, de a szakadatlan hullaégetésből származó, émelygést okozó bűz az egész környéket áthatotta, és a környező községekben minden ember tudta, hogy Auschwitzban megsemmisítések folytak.

8. Időről időre külön kezelendő foglyok érkeztek a helyi Gestapo irodából. Ezeket a foglyokat benzin befecskendezésével ölték meg az SS-orvosok. Az orvosoknak azt az utasítást adták, hogy szokványos halálozási okot tüntessenek fel, és egészen tetszésükre bízták ennek kiválasztását.

9. Időről időre orvosi kísérleteket végeztünk a női foglyokon, például sterilizálást és rákra vonatkozó kísérleteket. Az e kísérletekbe belehalt emberek zömét már előzőleg halálra ítélte a Gestapo.

10. Körülbelül 1941 márciusától 1943 szeptemberéig Rudolf Mildner volt a Gestapo főnöke Kattowitzban, és ebben a minőségben a harmadfokú kihallgatásokat végző auschwitzi politikai osztály vezetője. Gyakran küldött foglyokat Auschwitzba bebörtönzésre vagy kivégzésre. Különböző alkalmakkor felkereste Auschwitzot. A Gestapo-törvényszék, az SS-vérbíróság sokszor összeült Auschwitzban, és személyeket hallgatott ki, például szökevény hadifoglyokat, stb. Mildner gyakran volt jelen ilyen személyek kihallgatásánál, akiket az ítélet értelmében szokás szerint Auschwitzban végeztek ki. Megmutattam Mildnernek az egész auschwitzi megsemmisítő berendezést, s ő nagy érdeklődést tanúsított, mert zsidókat kellett küldenie területéről Auschwitzba kivégzésre.

Értek angolul, mint ahogyan a föntebbiekben áll.
A fenti adatok megfelelnek a valóságnak. Ezt a nyilatkozatot önként és kényszer nélkül tettem. A vallomás átolvasása után aláírtam és megerősítettem. Nürnberg, Németországban, 1946. április ötödik napján.

Rudolf Höss

Holokauszttagadás és holokausztrevizionalizmus

Mindenekelőtt egy tény: Az ENSZ közgyűlése 2007. január 26-án hozott 61/255. számú határozatában elítélte a Holokauszt tagadását, és január 27-ét, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának napját a holokauszt áldozatai nemzetközi emléknapjává nyilvánította.

A fentiek ellenére azonban napjainkban Európa szerte – hazánkban főleg a rendszerváltás óta – sokan vitatják a holokauszt kapcsán folyó kutatások eredményeit. A hivatalosnak tekinthető, a történészek túlnyomó része által elfogadott adatokat a holokauszttagadók és a holokausztrevizionisták egyaránt megkérdőjelezik. (A két csoport között van átfedés, a holokauszttagadók is gyakran használják magukra a „holokausztrevizionista” (holocaust revisionist) kifejezést.)

Holokauszttagadók szerint a holokauszt nem következett be, avagy nem szervezetten. A holokauszt-revizionisták elfogadják ugyan a zsidó népirtás tényét, de szerintük hatmilliónál lényegesen kevesebb zsidót öltek meg a nemzetiszocialisták. Több alternatív vélekedés is létezik, miszerint a náci vezetés tudta nélkül történt a zsidók kiirtása, avagy nem voltak tömeggyilkosságok a koncentrációs táborokban. Mivel a holokauszt a történészek szerint az egyik legjobban dokumentált jelenkori történelmi esemény, a holokauszttagadók álláspontját nem tekintik hitelt érdemlőnek. Az Egyesült Államok legnagyobb történészegyesülete, az Amerikai Történeti Társaság véleménye szerint a holokauszttagadás ,,legjobb esetben is csak a tudományos csalás egyik formája.” A holokauszttagadás nyilvános pártolása bűncselekménynek minősül számos országban, beleértve Ausztriát, Belgiumot, Csehországot, Franciaországot, Izraelt, Lengyelországot, Litvániát, Németországot, Olaszországot, Romániát, Svájcot, és Magyarországot is.

A „történelmi revizionizmus” (historical revisionism) a történelmi kutatások egyik fő módszere, a történelem ismételt felülvizsgálata a tények ismeretében. A történészek nagy része szerint viszont a holokausztrevizionizmus a történelmi tények szándékos félreértelmezése. Gordon McFee szavaival:

„a revizionisták abból a következtetésből kiindulva, hogy a holokauszt nem következett be haladnak visszafelé a tényeken, és azokat az előre rögzített végeredményhez alakítják. Más szóval, megfordítják a helyes metodológiát … feje tetejére állítva a tudományos kutatás bevett módszereit.

A Public Opinion Quarterly amerikai társadalomtudományi folyóirat szerint „nincs olyan elismert történész, aki megkérdőjelezné a holokausztot, és azok, akik támogatják a holokauszttagadást, túlnyomórészt antiszemiták vagy neonácik.” A revizionisták által hivatkozott olyan munkák, mint Norman Finkelstein politológus művei nem holokauszttagadók, hanem a holokauszt tényének későbbi politikai vonatkozásaival, kihasználásával foglalkoznak.

Felhasznált irodalom:

  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20.századi egyetemes történet. I.kötet 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999
  • Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos: 20.századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Budapest, 2001.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Szita, Szabolcs: Együttélés, üldöztetés, holokauszt. Budapest: Korona Kiadó. 2001
  • Black, Edwin: Az IBM és a holokauszt, Bp., Athenaeum 2000 Könyvkiadó, 2002
  • Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Az Eichmann per története. Európa Könyvkiadó, 1984
  • Dubnow, Simon: A zsidóság története az ókortól napjainkig. Gondolat Kiadó, Budapest, 1991.
  • Karsai László: Holocaust. Pannonica Kiadó, Budapest, 2001.
  • Randolph L. Braham – A népirtás politikája (A Holocaust Magyarországon), Belvárosi Könyvkiadó, Bp. 1997, Második bővített és átdolgozott kiadás
  • Komoróczy Géza – Holocaust (A pernye beleég a bőrünkbe), Osiris Kiadó, Bp. 2000
  • Ota Kraus – Erich Kulka: Halálgyár, harmadik kiadás, 1958, Kossuth könyvkiadó