Mit jelent, miért fontos egy mai szegedinek Löw Lipót?
A régi tréfával szólva: az attól függ, hogy adok, vagy veszek. Adok vagy kapok.
Ha sikerül eladnom a portékámat, azaz lehetőségem nyílik Löw Lipót bicentenáriuma alkalmából valami nem közhelyest prezentálni az ő tiszteltére összegyűlt előadók és az érdeklődők előtt, akkor Löw Lipót emlékének ápolása számomra személyesen fontos, vállalni való üggyé válik. Őszintén örülök, hogy a nagykanizsai, pápai és szegedi fiatalok oktatója, a kétszáz éve született, nagynevű és rendkívüli életutat bejárt kartársam, Löw Lipót jóvoltából ismét katedrához jutottam. Álszerénység lenne erre nem gondolnia egy katedrális obsitosnak, aki immár nem számíthat egykori tanulói kötelező figyelmére. Úgy érzem magam, mint Löwwel szimbiózisban élő, annak nem zsugorodó oroszlánbőrén élősködő veréb, „aki” reméli, hogy néhány megjegyzése közül akad majd egy csuricsipetnyi értékelhető.
A másik nézetben, ha én veszek, azaz befogadok – például az egykor volt és az itt jelenlévő tudósok Löwöket kutató munkáiból, a Löwök szellemiségéből, Löw Lipót élettanulságaiból –, akkor a szellemi gyarapodás folyományaként a nevében oroszlánt idéző tanító, Juda Löw ben Becalel síremlékét Prágában, idegenben, ámde mégsem idegenként kereshetem fel. Hiszen magamban odaviszem a Siroka utcai varázsvilágba nemcsak a Gólem–képzeteket, hanem a szegedi Löwök munkásságának ismeretét is. Mert befogadtam őket. Vevő voltam és vagyok a magatartásukra, emberi minőségükre és szegediségükre. Általuk nyílik meg számomra a prágai régi zsidó temető dülöngélő sírköveinek páratlan élménye. 
A Bét Olámé, az Örökkévalóság Házáé, amelyből az Élet felé tárul a kapu. József Attila látta így A Dunánál az egymást ölelő habokat, a bennük megjelenő elhalt és eljövendő nemzedékeket: sejtelmesen, de mindig jelenvalón. „Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.” Az Élet Házában „mely mult, jelen s jövendő,” idő és gondolatfolyamok lágy hullámai ölelik egymást, körülvesznek bennünket, csak figyelnünk kell rájuk. Jelen vannak itt is, a Tiszánál.
Bibliai szemszögből nézve nemcsak az egyéni élet, hanem maga a történelem is olyan időtartály, amelynek tartalmait szinte képtelenség egymás utáni időpontok szerint feldarabolni, majd lineárisan újból összerakni. A múltban vagy akár a jövőben bekövetkezett történelmi események a jelenbe is áthallatszanak, és azzal szétbonthatatlan egységet alkotnak. Henri Bergson francia filozófus szerint a héber időszemlélet olyan, mint amikor zenehallgatás közben hallunk egy dallamot, amely fizikai időfogalmaink szerint elmúlt, de emlékezetünkben mégis elevenen él, és a folytatódó dallamsorral együtt áll össze egységes zeneművé.
A zsidó gondolkodás minden eseményt, történést az időn belül szemlél, ám ezeknek lényegi, tartalmi összefüggései adják a rendező elvet. Az előbb történt esemény benne rejlik az utóbb történőben, egyszersmind az utóbb megesett oka lehet az időben véletlenül korábban megtörténtnek. Mindnyájunk tapasztalata lehet, hogy egy eseménnyel kapcsolatban az ok és cél szavakba öntése a köznyelv kifejezési szintjén milyen bizonytalan. A Szentírás világában létezik kronológikus sorrend, ám nem ez visz rendet e világ dolgaiba.
A Prágában elhunyt tudóst, MaHaRaL-t és Szegedre került leszármazottját vérségi és hitbeli közösség kapcsolja egybe. Rólunk, a szegedi polgárok többségéről ezt nem lehet elmondani. Százféle a származásunk, ezerféle a hitünk és kételyünk, és – ma már – a világ minden tájáról érkezünk ide. Sokunk jött úgy a városba, mint rabbi Löw Jehuda Poznanból, Wormsból Prágába: gyüttmöntként – nem pedig felkérésre, miként Löw Lipót. Vajon mi közünk hozzá? Mi közünk egymáshoz?
Kétszáz éve, vagyis a szegedi zsidók házkör-foglalása idején a városi polgár státuszát és előjogait nem könnyen adományozták. Befogadási követelményeket támasztott a zsidó közösség is a maga körében. A községi bekebelezett tag jogállását nem könnyen s nem olcsón juttatták az újabb bevándorlóknak, akik a régebbi lakosok (hiesige Kinder) szemében csak gyüttmöntek (hergeloffene) voltak. Ahogyan a megtisztelő polgárjogot a polgárság tisztességén csorbát ejtettől fenyítésképpen elvették, úgy vonta meg a zsidóság a havér címet a hasonló vétekbe esett tagjától.
A megszűnt jogi kategória helyére az egyén erkölcsi megítélését helyezte a közvélemény. A gyüttmöntből nemcsak gyüttmaradt, de a befogadottból elfogadott válhatik.
A Bécsben és Pozsonyban is tanult Löw Lipót az őt elismerő, de neki és családjának csupán méltatlan körülményeket biztosítani képes Nagykanizsa, a népes, ám denunciáns Pápa után költözött városunkba. Szeged Bécsből nézve maga a puszta, s még Pozsonyból, Pápáról tekintve sem tűnik Pannóniának. A Dunai Monarchiában élt zsidók azonban jobban ismerték a magyar vidéket, mint a közigazgatás hivatalnokai, vagy akár a magyar városok német polgársága. Szeged olyan helységnek ígérkezett az országosan ismert főrabbi számára, amelyben már nem neki kellett az újításokat elindítani, hanem kiteljesíthette azokat.
A város Bécs, Pozsony és Pest után még csak paraszt Párizsnak sem mondható. A házak sárból, vályogból készültek, néhány középülethez, templomhoz égettek téglát, hozattak követ. Csak azokat az utcákat és tereket látták el némi kövezettel, melyeken azt a piaci forgalom igényelte. Elsőként a Tisza-parti Sóházhoz vezető utat szórták fel zúzalékkal, majd burkolatot kapott többek között a Kistiszapart, a Kárász, Iskola, Fekete sas utca, a Budai országút, és persze a nagy piac. Esős időben elázhatott, tocsogós lett a bocskor. Aki tehette, csizmát húzott. Löwnek tellett rá. Ő volt a csizmás rabbi.
Évi ezer forintos fizetése, amelyet még kétszer fölemeltek, a szolgálati lakás a Korona utcában azt jelzi, hogy a hívek nagyra értékelték személyét, rabbinikus és nevelői tevékenységét. Nyílván tudtak tudományos munkásságáról is. Löw megtalálta a helyét a lassan modernizálódó városban, ahová addigi életútja ismeretében hívták meg. A szögediek nem óhajtották másoknak átengedni sem papként, sem tanárként főrabbijukat. Ahogyan Hidvégi Máté megjegyezte, Löw Lipótot – mestere, Schwab Arszlán rabbiszékét kivéve – semmi sem vonzhatta volna el innen. Löw előbb a szegedi zsidó magyaroké, majd Szegedé lett.
Fiának, Immánuelnek a szobra méltán került 2004-ben a Nemzeti Panteonba. Nevét és sorsát bizonyára megemlítik a szegedi iskolákban a holokauszt emléknapján. Egyszer talán megvalósul Péter László öt éve közzétett kezdeményezése is, a Löw Immánuel Kutatóközpont. Hogy a közös akarat hiányzik, vagy az anyagiak, nem találgatom. Ha létrejön, akkor Szeged újra felkerül a judaisztikai és bibliai tudományok világtérképére, ahová a Ben Chananjával az atya, Löw Lipót helyezte.
Löw Lipótról azonban a szögedi nemzet ma már nem tud az égvilágon semmit. A szabadságharc tábori rabbija, aki a szegedi zsidókat büszke magyarokká nevelte, kiesett a helyi emlékezetből. Ha történelemórán megemlítettem őt, aki nevet adott a zsidó magyarok hazafiságának, nem akadt monumentum: szobor, hiteles emléktábla, amelyhez az ismeretet köthettem. Ki hinné, hogy az egykori Löw Lipót utcában lépdeltünk sokadmagunkkal majd’ minden nap az iskola felé.
Löw Lipót Nem idegen közöttünk, mondhatjuk Raj Tamás, a néhai szegedi rabbi könyvcímével, nem idegen, hanem elfeledett. Pedig a mai szegedi számára sem becsülhető túl az, amit hivatásából fakadóan hitsorsosaiért – s egyben értünk, szegediekért és magyarokért tett. Hányan vállalnánk ma a hazáért egy olyan hadjárat viszontagságait, amelyben megfelelő élelem, szállás, felszerelés, egészségügyi szolgálat híján a nemzetőrök egyharmada súlyos betegségbe esett? Ha könyvkiadási támogatásért instanciázunk, vajon melyikünk utasítaná el az állami cenzúrahivatal cézé ypszilonos pedigréjű urának, egy mai Bonyhády Perczel Istvánnak a packázásait? Ki szállna szembe sajátjaitól is fenyegetve a hagyományokkal azért, hogy ők maguk, az ellenfelei is előre lépjenek? Hiszen szeretünk otthonosan, testi-lelki kényelemben, konfliktusmentesen élni, s többnyire csak bólogatunk, ha mások vállalnak kockázatot, veszélyt – miértünk.
A mai szegedi, a gyüttmaradt és toronyalji számára fontos és tanulságos ez az életút. Arra figyelmeztet, hogy a szögedi nemzethez az tartozik, aki építi, gyarapítja. Aki könyvtárat, múzeumot szervez, aki derék embereket nevel a városnak, a hazának s a teremtett világnak. Löw Lipót magyarrá tette a zsinagógát, és honosíthatóvá a zsidóságot. A főrabbi híveire hatva részese volt annak a sokszor megakasztott, ma is tartó folyamatnak, amelyet polgárosodásnak nevezünk.
A mai Szeged nem hasonlít arra, amelybe 1850 decemberében Löw érkezett. Még arra a városra sem, amely huszonöt évvel később utolsó útjára kísérte a reformkor nagy alakját. Ő nem érhette meg a város 1879-es hullámsírba hanyatlását, s az ezt követő újjászületést. Mi, mai magyarok mostanában Szegeden ehhez mérhető változások, építkezések tanúi, elviselői és haszonélvezői vagyunk.
Áll már a Móra Ferenc híd, felépült két autópálya, megújult a Mars téri piac, iskolák születtek újjá, lézerközpont létesül, múzeum, egyetem, két hatalmas könyvtár szolgálja a tudományt, az embereket. Vannak még kátyúk az utakon, de cuppogó deszkapallók helyett az egykor volt zsidó házkörön keresztül díszburkolatú járdákon sétálhatunk Apró Ferenc, a város helytörténésze kalauzolásával A Hágitól a Mars térig.
Fel vannak túrva az utcák a Kiskörúton és Rókuson, bontják az Indóház teret, olyan most Szeged, mintha elemi csapás után volnánk. Türelmetlenül emlegetjük Botkát és a kormányt, de elfogadjuk, hogy mindennek ára van. Akkor kapok, ha adok. Ha áldozok rá. S az a jó üzlet, ha mindenki hasznát látja.
A boldog békeidőkben, Mikor kerek volt a világ, tudta ezt a szögedi nemzet. A közös múlt, jelen, jövendő időtartályában élve tudnunk kell ma is.
Löw Lipót főrabbi, Kreminger Antal plébános, Pálfy Ferenc polgármester a közerkölcsök, a közművelődés szegedi előrehaladásán, a városlakók javára munkálkodott. Együtt. Manapság is ezt tartom fontosnak. A napi politika természetéből fakadó acsarkodások közepette megyünk előre, építkezünk, gyarapodunk. Néha megállítjuk egy pillanatra az időt, összeülünk emlékezni azokra, akik ehhez mintát adtak.
Mint most, Löw Lipótra.
Forrás Nolblog: Hordó
avelecion 