Posts Tagged ‘1848’

Kései sikerSzerző: Gerő András

A magyar zsidóság életében a XIX. század – minden időleges visszaesés, minden időnként felerősödő elnyomás, minden antiszemita felbuzdulás ellenére – alapvetően sikertörténet volt. Három törvényhozási aktus jelzi a sikertörténet állomásait. 1849. július 28-án a magyar országgyűlés Szemere Bertalan miniszterelnök kezdeményezésére Kossuth Lajos kormányzóelnöki aláírásával elfogadja a zsidók egyenjogúsítását. Az 1867. évi XVII. törvénycikk Ferenc József szentesítésével intézkedik az izraeliták polgári és politikai egyenjogúsításáról. (A törvényre azért volt szükség, mert a kiegyezett Magyarország szemében jogérvényesnek csak az 1848-as áprilisi törvények számítottak, hiszen ezeket az akkori uralkodó, V. Ferdinánd szentesítette.) A harmadik fontos állomást az 1895. évi XLII. törvénycikk jelentette, ami az izraelita vallást törvényesen bevett vallássá tette.

A törvényhozási gesztusok csak egy meghatározott szinten jellemzik a magyarországi zsidóság helyzetének pozitív változásait. Arról szólnak, hogy a magyar állam a XIX. sz. második felében a maga szintjén évszázados előítéleteken tudott túlkerülni és a jogegyenlőség ideája mentén viszonyult a zsidósághoz.

A hosszú idősoros, visszaesésektől nem mentes folyamat kezdőpontja tehát 1849. júliusa. A forradalmi hivatalosság ekkor deklarálta először a zsidók jogegyenlőségét. Sokak szerint későn. A késő kifejezést én most nem abban az értelemben értem, hogy a francia forradalom már a XVIII. sz. végén megtette ugyanezt, s még csak úgy sem, hogy Németalföldön a francia forradalomhoz képest is jóval korábban vált valóra a zsidók jogegyenlősége. A késő kifejezést úgy értem, mint ahogy a kortársak is értették. Sokan úgy vélték, hogy már 1848. március 15-ét követően az áprilisi törvényekben intézkedni kellett volna erről. De 1848. tavaszának antiszemita zavargásai, amelyek rablásokkal és gyilkosságokkal is jártak, visszariasztották a magyar átalakulás vezetőit attól, hogy kinyilvánítsák azt, amit alig két héttel teljes katonai vereségük előtt megtettek.

Úgy vélték, hogy a zsidóság jogegyenlőségének kinyilvánításával veszélyeztetnék annak az érdekegyesítő politikának a sikerét, aminek hitük szerint az 1848-as áttörést köszönhették. Elvben elismerték a zsidóság egyenjogúsításának szükségességét, hiszen ez szervesen következett a Franciahonból importált, s Magyarországon meghonosítani kívánt „szabadság, egyenlőség, testvériség” – gondolatköréből. De az elveket nem követték azonnali gyakorlati tettek, s ennek egyik fő okául azt hozták fel, hogy a zsidóság saját vallása, pontosabban szólva vallásából következő életmódja okán nagyon is elkülönül a környező keresztény világtól. E tekintetben a magyar liberálisok sokszor tévhitekben is leledzettek, hiszen például Vörösmarty Mihály úgy gondolta, hogy a zsidók többnejűségben élnek. Kossuth felhánytorgatta a zsidóknak, hogy étkezési szokásaik nagyon is elkülönülnek a keresztények világától – figyelmen kívül hagyva, hogy ezeknek az étkezési szokásoknak mi fajta egyéb racionalitása lehet. Másfelől – nagyobb történelmi léptékben – zsidó részről is elkerülhetetlen volt az a folyamat, ami a német területeken már megindult. Hiszen egy zsidó vallásreform amúgy is szükségként merült fel, mert a judaizmus szabályainak merevsége segítette ugyan a zsidóságot önmaga megtartásában, másrészt azonban egy szekularizálódó világban nagyon sok tehertételt is jelentett. Az 1848-ban mintegy külső követelményként felvetett vallásreform gondolata 1867. után is megmaradt, de immár párosult azzal a vallási erjedéssel, ami a judaista közösségekben egyre nagyobb erőre tett szert, s ami aztán a zsidóság sokszor engesztelhetetlen gyűlölködéssel párosuló vallási szétszakadásához vezetett.

Mondhatnám tehát azt is, hogy az 1849. júliusi törvényhozási aktus valójában egy addig követett hibás politika szimbolikus értékű önkorrekciója volt. Hiszen ugyanezen a napon fogadta el az akkorra már nagyon is megfogyatkozott számú országgyűlés a nemzetiségek jogegyenlőségéről szóló törvényt is. De persze – a zsidóság esetében nagyon is hangsúlyosan – az is szerepet játszott, hogy a honi zsidók nagy számban álltak be az önvédelmi háborút vívó magyar honvédseregbe. Ez utóbbi tény arról is tanúskodik, hogy 1848. eseménysora egyfajta identitástörténeti fordulópont is volt a magyar zsidóság történetében. A reformkorban még viszonylag gyér magyarosító, asszimiláns tendenciák – utólag nézve ez pontosan megállapítható – 1848-49-ben felerősödtek, s aztán 1867. után már nagyjából-egészében markánsan érzékelhető fő sodorrá váltak.

Persze a zsidóság részéről ez a folyamat sem volt ellentmondásmentes. Belső, nagyon is eltérő irányba tartó tendenciák ütközéséből alakult ki a folyamat iránya. Az antiszemita zavargások és a zsidóknak a nemzetőrségből való kizárásának nyomán sokakban felmerült a kivándorlás gondolata, de az önvédelmi háború sodró ereje a zsidókat is beszippantotta, s egyre többen álltak a magyar ügy – ami akkoriban egyenlő volt a szabadság ügyével – mellé. Ha a zsidók szabadok akartak lenni, akkor a magyarok oldalán volt a helyük. Az 1849. utáni megtorlás éppen ezért jelentősen érintette a magyarországi zsidóságot: óriási összegű sarcot vetettek ki rájuk a győztesek. De más területen is elbizonytalanodtak a zsidók. Ha megnézzük az 1851. és ’59 közötti besúgólistákat, akkor a lakossági arányszámot jóval meghaladóan lelhetünk fel köztük zsidókat.

Mindez arról szól, hogy az asszimiláció folyamatát erős belső ellentmondásokkal leterhelt folyamatként érdemes értelmezni, hiszen azt sose szabad elfelejteni, hogy a zsidóság egy olyan, ősi, masszív, tömeges és megújulásra képes előítéletektől sújtott kisebbség volt, amelynek helyzete mindig is függött a hatalmat uralók meggyőződésétől, szándékaitól, érdekeitől. Ha valamihez kellett asszimilálódni, hát akkor ehhez kellett.

Gerő András

forrás: Alef magazin

A könyv pdf formátumban letölthető itt: 06923